Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-11-07 / 41. szám
1997. november 7. Paksi Hírnök TÖRTÉNELEM MINDEN HATALOMÉRT - EGYESÜLJETEK? A szűkszavú kommüniké szerint: "ismeretlen tettesek" ellen folyik a nyomozás. Paks városában valakik lerombolták a november 7-ike mementóját. Az évfordulóra meg kell kísérelnünk a helyzetértékelést - mai szemmel. Kezdjük a kezdeteknél. Ott, hogy a Kommunista Kiáltványban - amelyet az alapfokú szakszervezeti szemináriumtól kezdve a filozófiai doktorátusig mindenkinek illett tudni, benne volt: "Világ proletárjai, egyesüljetek". Amikor Marx és Engels ezeket a sorokat leírták (ezt már nem tanították a szemináriumon) voltaképp úgy vélték, hogy "a munka és a tőke kiéleződő ellentéte" mindenekelőtt a legfejlettebb országokban (így tehát szükségszerűen az Egyesült Államokban és Németországban) fog elvezetni a kommunista forradalomhoz. A forradalmat "világforradalomként" írták le, amely a legfejlettebbektől szükségképp tovább terjed majd az egész földgolyón. Lenin, (aki nyilvánvalóan az első revizionista volt legalábbis a marxista ortodoxia értelmében) ezt fejelte meg a "minden hatalmat a szovjeteknek" követeléssel. Maga a forradalom, amelyet a művészi ábrázolás legendája vont ikonként glóriába, voltaképpen nem volt több, mint ügyes fegyveres lázadás a (forradalmi) polgári ideiglenes kormány ellen: a város stratégiai pontjainak megszállása, amit Trockij vezényelt le. Ha a szellemtörténeti vonulatot követjük tovább, látjuk: a Szovjetunió, mint "forradalmi" állam, igazból Sztálin kreatúrája A "minden hatalmat a szovjeteknek" követelése így vált a minden hatalmat az állampártnak gyakorlatává. A végrehajtás során minden ellenvéleményt kiirtottak, ez felértékelte a hadsereg és a párt mellett a fegyveres, belső titkosszolgálati tevékenységet, az államvédelem hatalmát. Innen ismerjük a félelmetes Cseka, GPU, GRU, KGB szóösszetételeket, s egykori vezetőik (szinte egyik sem halt természetes halállal) politikacsináló erejét. (Dzserzsinszkjj, Jezsov, Jagoda, Berija, Andropov, és a kissé arctalanabb mások)... Az "Egyesüljetek" igénye homogenizált: kizárta a politikai életből a többi politikai erőt, pártot, az egypárt (és így Sztálin) birtokolt minden hatáskört. A sztálini revízió: annak burkolt kimondása, hogy "egy országban is lehet" - tehát amit Marx és Engels a legfejlettebbeknél vélt bekövetkezni, s amire előbb Lenin mondta, hogy "a leggyöngébb láncszemet kell széttörni" (a cári Oroszországot) ám ő még bízott "a Tanácsköztársaságok nemzetközi szövetsége" létrejöttében (ezért is utazott hozzá Szamuely Tibor) - Sztálinnál a Kominform szervező munkájává vált. Innen irányították a külföldi kommunista pártokat. Már ekkor felrémlett a "vüágrendszer" sémája, amelyet a Hitler-ellenes koalíció győzelme után Sztálin ki is aknázott. Világtényezővé vált az az ideológia, amely kizsákmányoló elnyomókra és elnyomottakra, tulajdonosokra és proletárokra osztotta az emberiséget. Már Lenin szerint is a szocialista állam olyan különlegesség, amelyben "a többség diktál a kisebbségnek", a proletariátus az ő párfja útján a Vajnai Irina rajza vagyonától megfosztott tőkéseknek. Sztálinnál a főtitkár és környezte diktált mindenkinek, s akire kiosztott valamiféle blaszfémikus jelzőt (revizionista, osztályáruló, kulák, stb), az eltűnt a közéletből. Az életével nem kellett elszámolni, vagy megölték, vagy elnyelte a GULÁG világa. A háborús győzelemmel ez a rendszer vonult be Magyarországra is. "A múltat végképp eltörölni" (mint az Intemacionálé írja) nevében átszervezett: a földreform megfosztotta az egyházat is birtokaitól, majd oktatási intézményeitől is. Elhozták a "legendát" is: a Téli palotát ostromló hősökről, az Auróra ágyúlövéséről, Lenin elvtárs humanizmusáról, és Sztálin elvtárs emberszeretetéről. Felépültek az emlékművek, mindennapos lett a koszorúzás, az ünnepi rendezvényeken kiosztott boríték, kitüntetés, vállveregetés. Megszülettek a magyar viccek: arról, hogy Sztálin, akinek beszéde közben tüsszent valaki, s hiába kérdi ki volt, az ülésterem első tíz sorában ülőket agyonlöveti, míg a tettes kétségbeesetten felfedi magát - őt azonnal kórházba küldi, mert "nálunk legfőbb érték az ember"... Arról, hogy a Téli palota ostromlói közül két öreget megtalálnak a kutatók, akik a jutalmul szervezett országjárás végén a híres oszlop mellett találkozhatnak magával Brezsnyewel. "Itt valami nagy lövöldözés volt tizenhétben... Tessék már mondani főtitkár elvtárs, lett abból valami? - kérdi az egyik. S végül, hogy a feltámadt Lenin országjárását követően eltűnik Kreml-beli puritán, vaságyas szobácskájából, csak az asztalán marad ott az üzenete: "a helyzetet tanulmányoztam: mindent elölről kell kezdeni. Elvonultam svájci emigrációba"...) Az emlékmű, amelyet lerontottak, ennek a múltnak a része. Egyszer - mikor még aktuális volt - reagáltunk rá. Viccekkel, alkalmazkodó magatartással, ha lehetett fegyverrel is 1956-ban. A többi a nemzetközi helyzeten múlott, amely mint a Tanúból is köztudott: "egyre fokozódik". Ha egy emlékmű fém- és kőanyaga a MÉH-telepen végzi, az ugyan kritika, de olyasmi, ami nélkülözi a történelmi távlatot. A török kiűzése után ugye milyen jó, hogy maradt az országban két minaret, néhány fürdő... Hogy siratjuk a felvidéki várakat, amelyeket Heister leromboltatott a kuruckori mozgalmak bukása után. Alighanem meg kell találnunk a módját annak, hogy miként éljünk együtt a korántsem fényes közelmúlt relikviáival. Az lesz majd a valóban európai megoldás. KÖVÉR TAMÁS
