Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-10-31 / 40. szám
1997. október 31. Paksi Hírnök IN MEMÓRIÁM MINDENSZENTEKIDEJEN ÉS A HALOTTAK NAPJÁN • SZARKA JÓZSEF Gyertyák ezrei lobbannak, koszorúk, virágtengerek, az emlékezés megannyi jelenése november másodikén -halottainkért. A történés túlnő a megkínzott, megölt, arénákban vadaknak lökött, katakombákba kényszerített ókeresztények emlékezetén, ezen hagyomány vigaszt, s a vigaszban való méltóságot, az emberléptékű nyugalmat kívánja nyújtani. -Mindenszentek, halottak napja. "Abból a meggyőződésünkből emlékezünk meg szentjeinkről, illetve halottainkról, hogy a földi emberi lét, és a túlvilági élet szerves egységet alkot -mondja Isgum József kanonok plébános úr -valljuk, hogy nem csupán ajándék az emberi élet, de megméretés is, készülődés egy szebb világra. Enyhítse eltávozott szeretteink felett érzett bánatunkat hitünk és bizodalmunk." Idős néni arról beszél, hogy nem lehetünk olyan szegények, hogyha mást nem is, de szál virágot ne vigyünk azoknak akiket szerettünk, de ma már nem lehetnek velünk, s akikkel úgyis találkozunk egy napon. A Kálvária temetőben fiatal férfi, kezében koszorú. Az arc, akár egy fénykép. Öreg-fiatal a tekintet, mintha elhagyta volna az idő. "A szüléimhez jöttem. Élők és holtak találkozásának ideje jár, nekem is el kellett jönnöm." -mondja. Gyertyák ezrei lobbannak. Fénytakaró melengeti azokat, akik már nem lehetnek velünk. Visszahallom az idős lelkész vigasztaló, szép szavait, a bíztatást, miszerint: "Élnek halottaink." Igaz, földi sorsot visszakérte tőlük, aki adta, elindultak erről a planétáról egy, a keresztény hit szerint boldogabb állapot felé. Emlékezzünk meg róluk, kikkel úgyis találkozunk a nagy visszatérés pillanatában. pj Ä» ' V A' lit a nő a tűzhely mellett és tejet forralt. Fekete ruhában fehér tejet. „Szeretted a kakaót“ -mondta az egyik rejtett zugban meghúzódó, most onnan előlépő alaknak. „Engem is szerettél“ -Keserű mosollyal kevergette a folyadékot. Szép emlékek tűntek elő, soha vissza nem térő pillanatok emlékei. Rózsaszín homályban hullámzott, úszott a miihó képzelettöredék. A nő ujját pirosra égette az edény füle, forrt a tej. Nem vette észre. Csak a keserű mosoly lett keserűbb, majd jéggé fagyott arcán, amint a rózsaszín homály szürke köddé változott. „Alig fél éve kezdődött. A névnapodon. Nagy ünnep volt. Neked volt a legnagyobb, mert talán már sejtetted, hogy nem ünnepelsz több névnapot. Gondterhelt ráncok húzódtak a homlokodon, kényszeredetten nevettél, ha a társaság úgy kívánta. Nem sokáig ünnepeltünk. És másnap orvoshoz kísértelek. Gyógyszert írt fel, mit sem ért.“ Állt a tűzhely mellett a fekete ruhás, monoton keverte a zubogó tejet, és cukrot szórt bele. „Szürke volt a homlokod, beesett az arcod, egyre fogytál, nem ment le falat a torkodon, és már nem szívtál több cigarettát. Éjszakákat beszélgettünk át, mert nem tudtál aludni, és én sem tudtam, mert éreztem, hogy minden perc drága, amit veled tölthetek, hogy egyre többet érnek a pillanatok, mert egyre közelebb az utolsó. De te hittél még, vigasztaltál engem. Nem lesz semmi baj, mondtad, de én orvost hívtam.“ A nő kakaóport öntött a habos tejhez. „Megvizsgált, és a fürdőszobában, miközben a kezét törölte rám nézett, azt mondta, kimondta, te nagyon beteg vagy. Mentőt hívott. Tágra nyűt szemeid elárulták, hogy arra gondolsz, többet nem térsz vissza. Aztán megműtötték. Bíztam benne, hogy nem hiába, és bíztattalak téged is -mostmár tudom, hogy hiába. Vártuk, hogy napról-napra jobban legyél, de rád nem vonatkoztak a lábadozás törvényei. Minden nap bejártam hozzád, fogtam a kezed, és tehetetlenül néztem, ahogy elfogysz, eltűnsz, és csak a hatalmas szemeid maradtak, amelyek egyre halványabban csülogtak. Éjszakáidról a nővérek meséltek. Vacsorára kapott kakaód reggelre megsavanyodott az éjjeliszekrényeden. Nem tudtam, mit szeretnék, mi lenne jobb, ha minél tovább megmaradnál nekem, vagy, ha mihamarabb megszabadulnál a szenvedéseidtől. De nem nekem kellett efölött döntenem. Borús, esős reggelen igyekeztem hozzád. A kórház előtt fájdalmas, ismeretlen erő lassította a lépteimet. Mindig búcsúztunk egymástól, de még nem búcsúztunk el, még nem készültem fel. Üresen találtam az ágyad, a csupasz sodronyon ott voltak, csomagban a ruháid, minden, ami akkor ott belőled, tőled megmaradt. És a kakaód, amit annyira szerettél, az éjjeliszekrényeden.“ Feloszlott a szürke homály, köddé vált az emlékalak. A nő a fekete ruhában nem kevergette tovább a kakaót. Hirtelen, mint aki álomból ocsúdik, megragadta az edény fülét, és a forró folyadékot a lefolyóba zúdította... SÓLYA EMMA ESŐS REGGEL
