Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-01-31 / 3. szám
Paksi Hírnök 1997. január 31. Ü© EMBERMESÉK Súlyos közlekedési baleset történt az elmúlt héten a hatos fő közlekedési úton, ahol egy paksi lakos U. Barna előzés közben elveszítette uralmát a jármű felett, s ez miatt egy négyes karambol történt. A baleset következtében a helyszínen életét veszítette P Ildikó, a gépkocsi másik utasa, U. Kata kórházba került. Ma már szinte be sem kerül az újságok hírei közé, ha egy halálos baleset történik az országúton. Mégis azok, akik közvetlen szemtanúk lehettek a sors kegyelméből, hogy nem ők lettek az áldozatok, mert lehettek volna, hiszen a halál igen közel volt, jó néhány óráig, napig úl rajtuk a döbbenet, hiszen ilyen értelmetlen halállal egyszerűen nem lehet megbékúlni. Én is most idetartozom. Egy perccel később érhettem oda e helyszínre, a hatos fő közlekedési úton, Dunaföldvár és Paks között, ahol négy autó ütközött egymással. A tükörsimára fagyott úttesten megpördúlt egy Mazda személyautó, egy kis ideig forgott, majd a szembejövő mikrobusznak csapódott. Ezek után még két kocsival is ütközött. A személygépkocsiban utazó fiatal nő meghalt, egy ötéves forma kislány még élt, amikor megérkeztek a szirénás autók. * * * Sűrű ködben indultam útnak, ezen a különös szerdai reggelen, az orráig is alig lát az ember, a rádió arról beszél, jó lesz az utakon vigyázni. Mármár ismert rutinszöveg, sokszor hallottuk már, valószínű sokan gondolják, baleset mindig csak mással fordulhat elő, velünk soha. A sebesség mértékének megszabása mindig az útviszonyoktól függ, tudja is ezt mindenki, aki vezet és azt is tudja mindenki, hogy jobb is lenne nem autóba ülni ilyenkor, de menni kell és ha már menni kell, akkor lehetőleg gyorsan. Az autó elindul, gyorsul, no lám, mégiscsak lehet menni, akkor gyerünk. Hát megy is előttem mindenki, ám egyszer csak egy ember alakja tűnik elő a ködből az úton integet: lassan. Az előttem haladó mikrobusz féklámpái felgyulladnak, egyszer csak megpördúl, keresztbe fordul az úton. Az ember félreugrik, nekem elég messze volt, nem kell hirtelen a fékre lépnem. A mikrobusznak szerencséje van, nem csúszik le az úttestről, visszasorol és megáll. Én is kiszállok az autómból, s előre megyek: négy autó áll összevisszaságban, összetörve, egy metálszúrke Mazda ronccsá zúzva, még füstölgő motorral. Véres fejjel áll mellette egy férfi, feltehetőleg az autó vezetője, a kocsiban pedig egy fiatal nő fekszik. Alatta egy ötéves kislány kaija lóg ki. Milyen jó is ilyenkor a rádiótelefon. Pakson nincs kórház, a legközelebbi Dunaújvárosban van. Várunk az úton, egymást kérdezzük, hogy telefonált-e már valaki, mondják, hogy már többen és többször is, a percek óráknak tűnnek, az autóból nincs életjel. Döbbenten nézünk, tehetetlenül állunk és várunk. Először a paksi tűzoltók érkeznek meg, gyors határozott mozdulatok vágják a karosszériát, hogy mire a mentő, megérkezik a tehetetlen testeket kiemelhessék a roncsból. Orvos nincs, az érkező és megállásra kényszerült autók vezetői között, életmentésre nincs remény Egy paksi tűzoltó egy pokrócot hoz, hogy a mozdulatlan testeket betakarja, hogy ne hűljenek ki. Megérkezik az első mentőautó, aztán a második és egy harmadik is. A lány nyakán tapintják az eret: hiába már nem él, gyors mozdulatokkal lehúzzák az élettelen testet a kislányról, akinek még van pulzusa. Négyen emelik ki az autóból és mint az eszelősök, A BALESET TÉL (Illusztráció: Lázár Zsolt) rohannak vele a mentőkocsihoz. * * * Régóta járom én magam is az országutakat. Többnyire ez az a hely, ahol mindenki TE, most mégis, úgy néznek egymásra az emberek, autósok, mint talán még soha. Most nem kell kimondani, ki, mit gondol. Akik itt álltak, innentől kezdve talán tudják, talán felfogják, mi is az az autó. Vajon nem felejtik-e el? Fekete napja volt ezen a napon a hatos útnak. Nemcsak itt, de másutt is történt baleset a hatos úton, csak a dunaújvárosi ambulanciára délutánig mintegy húsz autóbalesetből származó sérültet szállítottak be a mentők. * * * Órák óta áll a kocsisor. Akik úgy érzik, jó lenne már továbbmenni, azoknak azt tanácsolják, kerüljön Bölcske, Madocsa irányába. Megfordulnak az autók. De igazán nem siet senki sem. Én is elindulok. Előttem egy nyugati csoda kocsi kocog, alig megy hatvannal. Vajon meddig? * * * Érdeklődtem a kislány sorsáról. A rohammentő a székesfehérvári kórházba vitte. Az intenzív osztályon arról tájékoztattak, hogy túl van már az életveszélyen. Istenem, milyen is a sors! Mire emlékszik majd felnőttként ez a kis ember! Hogy lehet majd megmagyarázni neki a megmagyarázhatatlant. A kérdés mindig kérdés marad. Az esti órákban visszafelé indulok ugyanazon az úton. A köd nem mozdult el. Valahol a kilencvenes kilométerkő tájékán vizsgálódok: itt történhetett. Nyoma sincs semminek, mintha nem is történt volna semmi. Mellettem elszáguld egy autó. A szélvédőmet beteríti az elém vágó autó által felvert latyak. Bekapcsolom az ablaktörlőt. Az útemszabályzó monoton veri a taktust. Tik-tak, tik-tak, tik-tak... KISS G. PÉTER
