Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-05-09 / 16-17. szám
1997. május 9. Paksi Hírnök ANYÁK NAPJÁN A „TÍZEK TÁRSASÁGA” • POZBAI ILDIKÓ Uj lány érkezett! No, mit állsz ott, olyan mélán? - sivít a feleletre nem váró kérdés a tízfős „háló” barátságtalan atmoszférájában. És valóban, a bejáratnál egy aggódó tekintetű, filigrán lányka teste rajzolódik ki. Kócos, szertelen frizurája, rendezetlen ruházata arról tanúskodik: jobb napokat is megélt viselője. Törékeny termetén úgy látszik „meggymagot nyelhetett”, hiszen egyébiránt kifogástalan alakja egyetlen szépséghibája, hogy a hasa tájékán aránytalanul nagy súlygyarapodást mutat. A jelenlévőket persze nem lepi meg a kép, tekintettel arra, hogy a most már telt házban lévők csaknem mindegyike rendelkezik eme küllemmel. Az emeletes ágyak egyikérők komótosan száll alá egy fiatal, „mindenórás”, és szívélyes fogadtatással lehel lelket a jövevénybe. Körbevezeti a tízek birodalmán, ismerteti a „házszabályt”, miközben két hónappal korábbi önmagát éli újra: Filigrán, rémült tekintetű lány, apró „szépséghibával”. A kíntól, hogy nem fogadják be sehol - hogy földönfutó lett, mert egyszer az életben hite szerint cselekedett - meggyötörve állt egy ismeretlenek lakta, maguk között csak „hálónak” titulált helyiségben, miközben azon gondolkodott, hogyan süllyedhetett idáig. Mióta orvosa felhívta figyelmét: váratlan örömök elé néz, készülődött. Várt valakire, akit ugyan nem ismert, azonban megmagyarázhatatlanul szeretett, pusztán elfogadásból. Érzései az idő múlásával szemernyit sem változtak, ragaszkodott mindvégig Hozzá, még családja ellenében is. Talán éppen ez volt az oka, hogy ama készülődés helyszíne megváltozott a lassan múló hónapok alatt. Először, amikor a jövevény érkezése külső jegyekben is egyértelműen kezdett megnyilvánulni, anyját avatta a titokba A meglepetés utáni első reakció - talán a múltra emlékezvén -, az elfogadás mellett szólt, majd később nagy találékonysággal tanúbizonyságáról meggyőzve lányát, széles skálában vonultatta fel a napról-napra egyszülöttje számára egyre kedvezőtlenebbül alakuló véleményét a mama Aztán egy nap határozott: ő végre túl van a sok megaláztatáson, melyet húsz esztendeje neki magának kellett, előtte álló leánya miatt elviselnie. Nem vállal főszerepet a szomszédok, ismerősök szóbeszédében. Két évtizednyi gyötrelemtől, no és az azt kordában tartó alkoholtól áthatott ábrázatú édesanya kijelentette: megesett lányának mennie kell. Aztán megérkezett. Ide, ahol „friss hús” felkiáltással mustrálták a többiek, a kirekesztettek, a gyermeküket vállaló, aggódók. Rémültségén úgy lett úrrá, hogy az egyik ágy ideiglenes tulajdonosa, állapotának megfelelően, komótosan lekászálódott fekhelyéről, és körbevezette a kis birodalmon, tudatva a szabályt, melynek következetes betartása „ilyen helyen az életbenmaradás egyetlen eszköze”. S, hogy mi a továbbélésé? Hogy mi vár a megalázottságon, kitaszítottságon túl rájuk? A hatóság vaskeze, vagy éppen egy esély, amit ők megadtak a testükben növek. vő „fattyúnak”, mert ők is anyák...? Egy magyarországi hajléktalanszállón még nem tudtak ezekre a kérdésekre válaszolni. (Illusztráció: Lázár Zsolt) ŐK. AKIK ŐT GYKRMF.KKT ADTAK... • BUBOR GYULA Hagyomány immár, hogy Anyák Napja alkalmából magas szintű elismerésben részesítik azokat az édesanyákat, akik öt vagy ennél több katonaviselt, szolgálatukat letöltő gyermeket neveltek. Ebben az évben a Magyar Honvédség Tolna megyei Hadkiegészítő Parancsnoksága - a lakóhelyük szerinti önkormányzatokkal egyetértésben - két Paks környéki édesanyát terjesztett fel elismerésre. Ennek alapján a 82 éves pálfai Sántha Ferencné április 30-án, a Honvédelmi Minisztérium kezelésében működő budapesti városligeti Hadik Szállóban rendezett központi ünnepségen vette át a miniszteri elismerést és jutalmat. Hajnes Józsefné édesanyának a miniszteri elismerést, jutalmát a Gerjenben tartott ünnepségen, április 29-én adták át a Tolna megyei Hadkiegészítő Parancsnokság és a helyi polgármesteri hivatal képviselőinek jelenlétében. jaskenyérét és az almáét, amit meghámozott nekem, és nála ettem először aszalt szilvát. Mama sokat mesélt, imádtam a meséit, és értett a macskák nyelvén is, rengeteg macskája volt. Társasjátékot is játszottunk együtt, jókat nevettünk, közben duruzsolt mellettünk az olajkányha... Egyszer nagyanyám beteg lett, nagyon beteg, kórházba került, kihullott a haja, én nem értettem miért, és könnybe lábadt a szemem, mikor a látogatásunkkor vitt húslevest szürcsülte. Reméltem, hogy az aranysárga lé meggyógyítja őt. És én azt hittem, csoda történt, mikor a kezelések elfogytak és a paróka a szekrénybe került. A mama újra a régi volt és mesélt is volna nekem, de én közben felnőttem, egyre kevesebbet jártam hozzá, és egyre többször gondoltam nosztalgiával a régmúltra, az udvarra, ahol egykor unokatestvéreimmel hancúroztunk, és amely az évek múlásával, ahogy nőttem, úgy szűkült össze a szememben. Szerettem volna még beszélgetni vele, szerettem volna, ha almát hámoz nekem, de mindkettőnkönt túllépett, elsuhant az idő - elkéstem. Nagyanyámon újra erőt vett a betegség és örökre agyamba vésődött az a kép, amit rá várva a kórház ablakán át láttam: a mentősök segítették ki a kocsiból és adták kezébe a botot az én mindig fürge mamámnak. És amikor otthon a párnái közé fogva feküdt, és mi meséltünk neki. Április volt, mikor elment. Ma is úgy érzem, hogy tartozom, de ezt a tartozást már soha nem adhatom meg neki. Életében kellett volna hálásnak lennem hozzá, megköszönnöm a rongybabát, a fánkot, a meséket, a gyerekkoromat. .. De ha van Mennyország, akkor az én nagyanyám most biztosan egy bárányfelhő szélén ül a cicáival és látja a sírján az anyák napi virágot... Sólya Emma
