Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-04-25 / 15. szám
1997. április 25. Paksi Hírnök ...EMBERMESÉK nyílt színen NYÍLT TERROR • Szarka József A napokban Németkéren, az iskolától alig ötven méterre épült buszmegállóban bőre színe miatt csaknem megvertek egy fiatalembert. Nem ügy ez manapság — mondották többen is azok közül, akik jelen voltak az eseménynél, illetve tudomást szereztek a történtekről. A buszmegállóban többen tartózkodtak, kisdiákok, fiatal és idősebb felnőttek egyaránt. András, akit az inzultus ért, éppen paksi barátnőjétől búcsúzkodott, amikor hirtelen lefékezett mellettük egy fehér Suzuki személygépkocsi, amellyel három 20-30 év körüli, jól megtermett, borotvált fejű suhanc érkezett. Egyikük kipattant az autóból, s miközben fenyegetően indult a barna bőrű András felé, ráordított: „Mi bajod van, mocskos cigány?!“ András meglepetten nézett az idegenre, aki így folytatta: „Most kitekerem a nyakadat, és akkor végre eggyel kevesebb lesz a gond az ilyen férgekkel, mint te!” András, felocsúdva meglepetéséből, megjegyezte, hogy ő nem cigány — valóban nem, de ha az volna, az sem változtatna semmit. A támadni készülőt nem kevésbé megtermett barátja követte az autóból, meglökte a sértetett, akihez rémülten bújt a barátnője, s azonmód kijelentette, hogy most darabokra lesz szaggatva, beleivel pedig kidíszítik a környező fákat. A kisiskolások rémülten hátráltak, a felnőttek is arább húzódtak, és elfordították a fejüket. A kocsi „bátor” vezetője is kiszólt az autó nyitott ajtaján: „Én is kiszálljak, haver?” András ismét megjegyezte, hogy ő nem cigány, sohasem látta a támadóit, soha nem követett el semmit ellenük, hagyják őt békén. A kopaszok azonban tovább löködték, szidalmazták, míg végül ő benyúlt a dzsekije alá, és fenyegetően megjegyezte: „Ha még egyszer hozzám ér közületek valaki, belé mártom a késemet.” (Mint később kiderült, nem volt nála kés.) A támadók köpködtek, szitkozódtakl, s „még találkozunk” kiáltással visszaültek az autóba, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak. A jelen lévő felnőttek arcáról lassan eltűnt a félelem, szemükből azonban valami szégyenérzetféle sugárzott, amelyből arra lehetett következtetni, hogy úgy gondolták, mégis csak tenni kellett volna valamit a megtámadott érdekében, annál is inkább, mert csaknem valamennyien ismerik, s mint fajtabéliek, tudják, hogy ha valaki, hát András igazán békés természetű, s mindig is nagy ívben kerülte a verekedéseket, mindenféle inzultusokat. Mindezek ellenére nem nevezném ezeket a jelenlévőket gyáváknak. Tény, hogy a mindennapos brutalitás élménye és kockázata arra tanít bennünket, hogy közönyt színlelve védekezzünk. Mert ma már nem csak a nagyvárosokban vált kiszámíthatatlanná az utca, nem csak ezekben vernek meg ártalmatlan gyerekeket, tépnek ki tehetetlen nyugdíjasok kezéből táskát, terrorizálnak békés járókelőket. Szégyenletes ez, hiszen a szükséges pillanatban az ember nem mer ember lenni. Terror ez, nem lehet másként nevezni, mert ha bár a békés járókelőt is sértegetik, megalázzák, veréssel fenyegetik, esetleg meg is verik a nyűt színen, ráadásul kisgyermekek szeme láttára, sokak hallgatólagos, lelküsmereti bűnsegédletével, akkor az terror. Nem éjszakai lövöldözéses, robbantgatásos terror, de azért terror. Mi legyen hát? Marad a meghunyászkodás? A tettlegesség elfogadhatatlan, a szó viszont nem elég erős. Az összefogás viszont az lehet. Talán éppen a szemtanúk áltál. És cselekedni, egyszerre, ha már ott vagyunk, és itt tartunk. Aki műkőbe önti, festi, faragja azt, ami véleménye szerint szépséges, s csaknem az emberléptékben mért örökléttel határos, lehet bármilyen szegény, akkor is gazdag. Horvát Béla eredeti szakmája kőműves, ám az alig ötvenesztendős, mosolygós szakember véleménye szerint a kőművesnek legalább annyira értenie kell az ácsmunkához, mint a vasbetonszereléshez vagy a műkőkészítéshez. Ő ez utóbbiban keresi, kutatja, igyekszik megteremteni az álmodott szépséges világot. Vállalkozó szellemű, örökmozgó ember ez a Horvát Béla. Verseket ír, műkőből, gipszből szobrokat készít, egyebek mellett az ő keze munkáját dicséri a megújult-szépült paksi prelátus műkő díszítése, de a bogyiszlói Polgármesteri Hivatal is az ő fantáziájára, munkájára bízta szépítkezését. A paksi Rókus utca fölé magasodó löszfalba fúrt-épített labirint a műhely, ahol a tükörlépcsők, a színezett műkő párkányok, a kerti törpék, a galambok készülnek, ahol megformálódik Horvát Béla különös világa. Az utca túlsó oldalán a csöppnyi lerakatot csupán drótháló védi az illetéktelenektől, a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” mondás jegyében. — Úgy tűnik, van igény még a kerti törpéimre is — mondja Horvát úr. — A napokban háromnak is lába kelt. Kifeszítették a dróthálót. Nem bánkódom nagyon, végül is ez azt jelenti, hogy megtetszettek valakinek. — Ön kőműves szakember, mégis a műkőkészítés oldalára szegődött mint vállalkozó. Miért? — Tudja, éngem is megáldottvert a sors egy kis művész hajlammal. Úgy gondolom, hogy az a jó, amit nem csak mások, de a saját örömére is végez az ember. így foglaltatunk az örökkévalóságba. A kő, legyen az műkő, többszörösen túlél minket, egyáltalán nem mindegy, hogy miként vélekednek majd rólunk azok, akik követnek bennünket. Egyébként a műkőnek is megvan a maga élete, sőt festett világa. — De hát megélnie is meg kell valahogy... — Minden műköves megél. Igaz, hogy dolgoznak itt nálam idősebb szakemberek, akik sokkal régebben vannak a piacon, de ez semmiben sem befolyásolja az én munkámat. Nem csupán a megrendelők kívánságát szeretném kielégíteni, de a saját elképzeléseimet is megvalósítom. Mindig van valami, ami újszerű, ami nem volt még eddig, s ami új, azt én félsikernek tekintem. — Tükörlépcsők, galambok, öntött, csiszolt emberábrázolások. Nyoma sincs azonban síremlékeknek. — Egyszerűen azért, mert nem kaptam ilyesfajta megrendelést. Inkább épületelemek, épületszobrok iránt van érdeklődés. — Mostanában egyre többször emlegetik azt, hogy nem ártana mestervizsgához kötni a vállalkozói igazolványt. — Botorság. Ahogy mondani szokták, gyakorlat teszi a mestert. Ki mondhatja azt egy kőművesnek, hogy nem készíthet műkőből épületelemeket? Csak a ráérő nagyokos. Olyan ez, mintha agrármérnöki diplomát kérnék egy traktorostól. Különben is, lehetséges, hogy az illető mérnök el sem tud vezetni egy traktort. — Valójában mit szeretne, mikor érezné, hogy úgy igazából mindent elért a művészhajlammal megáldott-vert műköves? A munka anyagi megtérülésén túl van még egy álmom. Egy szoborpark Pakson, ahol az én munkáim is helyet kapnának. Vallom, hogy a szépség hatalom. Szeretném, mint minden jószándékú ember, hogy tükrében megcsodálhassa magát a világ, mert csodálatos. Van mit csodálnia. Sz. J. FESTŐI MŰKÖVES
