Paksi Hírnök, 1997 (9. évfolyam, 1-48. szám)
1997-04-25 / 15. szám
Paksi Hírnök 1997. április 25. ARCOK A VÁROSBÓL ZOLTÁN GYŐZÖTT Fiatal, agilis és kedveli a kihívásokat. Nem volt még 26 éves, amikor vállalta a megmérettetést, és indult a ’94-es országgyűlési képviselő választásokon. Bár nem jutott mandátumhoz, a város közéletéből nem tűnt el. Már a következő évben az önkormányzat gazdasági bizottságában munkálkodott külső tagként, majd ’96 júniusában kinevezték a város iparfejlesztési menedzserének. Hajdúszoboszlói születésű, de, mint mondja, paksinak tartja magát. Itt él és dolgozik, itt alapított családot, 1993 óta — A ‘94-es választásokon a Vállalkozók Pártja színeiben indult. A politikát felváltotta a gazdaságpolitika? — Magánemberként figyelemmel kísérem a politikát. Véleményem szerint valamilyen szinten minden embernek nyomon kellene követnie a változásokat, hiszen hogyan kérünk számon, ha azt sem tudjuk, hogy miről is van szó? Jövőre ismét választások lesznek, elhalmoznak ezernyi prospektussal, plakáttal, de abból senki sem fogja tudni, hogy kire is adja le a voksát. Igazából nem is a pártszínek számítanak, hanem hogy milyen értéket képviselnek, mit mondanak, és mi a reális esély arra, hogy amit ígérnek, az meg is valósul majd. A mostani döntésünkkel — vagy passzivitásunkkal — egyszer majd nekünk is el kell tudni számolni az utánunk jövő generációnak. Mit tettünk mi, amikor döntéshelyzetbe kerültünk? — Iparfejlesztési menedzserként gyors sikereket várnak öntől, legfőképp a munkahelyteremtő beruházások terén... — Ha előbb kezd bele a város egy ilyen intenzitású iparfejlesztésbe, akkor már több eredményt tudnánk felmutatni. Ennek a munkának van egy olyan szakasza, ami a külső szemlélő számára eredménytelennek látszik. Az iparfejlesztés nem egy évre szól, s a jelenleg is folyó kapcsolatépítések csak később hozzák meg a várva várt sikert. Nincsenek illúzióim, kemény munka vár rám. Az egyik legfontosabb feladat: lehetőséget kell adni a fiataloknak arra, hogy itt boldoguljanak és ne kelljen másutt új életet kezdeniük. — Kinek adja tovább a hólabdát? — Cseh Tamásnak, a fiatal, pályakezdő rendőrnek. Hogyan látja ő a fiatalok helyzetét Pakson? - Préházi -• PRÉHÁZI ILDIKÓ Füller Zoltán 12 éves paksi kisfiú. Alig egy évvel ezelőtt kiderült, rosszindulatú daganat emészti szervezetét. Az orvosok 50-60 százaléknyira jósolták az életbenmaradás eshetőségét, ha kibírja a műtét utáni kezeléssorozatot, akkor talán sikerülhet. Hosszú és keserves hónapok következtek a Füller család életében, mígnem ez év tavaszán az orvosok kimondták: nem látnak már szövődményt a kisfiúnál. Zoli mindvégig tudta: sikerülni fog. Egyetlen percig sem kételkedett a gyógyulásban. Nem kételkedhetett. Már kezd nőni a kezelés során kihullott haja, a hasán hatalmas, T alakú forradás jelzi a szörnyű kór pusztítását. Természetes egyszerűséggel meséü az elmúlt egy év történéseit. Május volt. A megújulást hozó tavasz utolsó hónapja. Pusztahencsén, ahonnan Zoli édesapja származik, pünkösd tájékán tartják a búcsút. A család is elvegyült a vásári forgatagban. Zoli és kisöccse, Joci kíváncsian szemlélte az árusok portékáját szülei kíséretében, akik néha furcsa pillantással méregették nagyobbik fiukat. Mintha nagyobb lenne a hasa — tanakodtak egymás között —, de mivel Zoli nem panaszkodott fájdalomra, nem gondoltak semmi rosszra. Kedden rosszul lett az iskolában, így délután orvoshoz vitték, aki rögtön beutalta a szekszárdi kórházba, mondván: valami gond van. Akkor már napról napra szemmel láthatóan nőtt a daganat. Ilyet még nem is láttak — csapták össze a kezüket a szakemberek, és az aggódó szülőknek mindössze annyit mondtak: készüljenek fel a legrosszabbra. Csütörtökön már át is esett egy háromórás műtéten, ekkor egy gyerekfej nagyságú tumort operáltak ki a hasfalból. Amint szállítható állapotba került, levitték Pécsre, ahol kezdetét vette a kezeléssorozat. — Lesznek nehéz napok, de végig kell csinálni, és meg fogsz gyógyulni — mondta a professzor Zolinak, és ő akarta, hogy így legyen. Kezelés kezelést követett, édesanyja Pécs és Paks között ingázott vele. A leghosszabb idő, amit két terápia között otthon töltöttek, mindössze négy-öt nap volt. Aztán jött a láz, az újabb és újabb mellékhatások, a soha nem szűnő rosszullétek. Fél évig semmit nem javult. Ekkor már csak 26 kiló volt. — Bár a kezelések következtében mindvégig nagyon rossz állapotban volt, azért mi éreztük, hogy jó úton halad a gyógyulás felé — meséli az utolsó hónapokat az édesanyja. A februári kezelést követően a leletek alapján megállapították: már nem találnak kóros szövődményt. Április 1-jén távolították el mellkasából a centrális vénát, amin keresztül kapta a betegség ellenszerét. Hosszú idő után végre megint úgy zuhanyozhatott, mint régen. Csobogott rajta végig a víz, mi pedig mindketten elsírtuk magunkat. Zoli ma már naponta két órát tölt az iskolában. Szeretné bepótolni a lemaradást, nem akar évet halasztani. Mivel közösségbe még nem mehet, tanárai lyukas órájukban külön foglalkoznak a hatodikos fiúval. A tavalyi évet kitűnőre zárta, idén augusztusban vizsgázik majd. Ősztől társaival együtt megkezdi a 7. osztályt, öccse elsősként ül iskolapadba, ugyancsak a Bezerédj iskolában. Lassan minden visszazökken a régi kerékvágásba... JÓ NAPOT. 1 ÚJSÁG? ezt a várost választotta hazájául — Vincze Zoltán. — Sajnovics Andrea afelől érdeklődött, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan jutott el idáig, hiszen fiatal kora ellenére meglehetősen felelős pozíciót vállalt. — Az ESZI főiskolája után a Budapesti Műszaki Egyetemen folytattam tovább tanulmányaimat. Mikor kézhez kaptam a másoddiplomámat, válaszút elé kerültem. Egyrészt vártak vissza az atomerőműbe dolgozni, másrészt megpályáztam — és el is nyertem — egy osztrák cég által meghirdetett állást. A kereskedelemmel foglalkozó vállalat budapesti irodáját kellett volna vezetnem. Biztosabbnak tűnt az itteni munka, és én nem akartam „két cég közt a pad alá esni”. Paksot választottam, és nem is bántam meg.
