Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-06-14 / 23. szám
1996. június 14. Paksi Hírnök s> A Paksi Hírnök postájából TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! tenek, amennyit az újságban olvastak: elküldték az igazgatónőt.-Én minden héten két-három órát ott töltök, borotválom az öregeket. Ha ott vagyok kedvesek velem, aranyosak a nővérek is, engem nem bántottak - vonogatja vállát a fodrász. Tengelic hallgat. Az elbocsátott igazgatónőt, Lukács Ferencnét hiába keresi az újságíró: címét nem árulják el, telefonszáma titkos. Mint ahogyan ez az ügy is kissé az. Tengelicen, lehet nem ismerik a mondást, nincs ütök a Nap alatt. SÓLYA EMMA Kerek 30 éve még ott dolgozott, gyönyörködött Paksban vagy 15 festő nyarakon át. Dunaföldvári művésztelepről jöttünk, s jó részben a semmibe, a Sehova mentünk mi igazi bennszülött (röghöz nőtt) kisebb-nagyobb Tolna megyei festők-festőművészek. Szerettük a hazai, szívünkhöz olyan közel álló tájat embereket, kis közösségünket. Szorgalmasan, lelkesen dolgoztunk. Már hajnalban „kirajzott” az I. sz. iskola termeiből (ott helyezték el az ágyakat) az első friss kis csapat. Ketten-hárman vagy többen általában együtt kerestük az egyszerűt, szépet, Paks ízét, zamatát, LELKÉT... Hogy mik voltak a legkedvesebb témáink? - Elsősorban a Duna-part a bárkával, amin ha megvillant a lebukó nap varázslatos sugara, sokszorosan tükrözte vissza az öreg Duna. De mindenki megfestette a Dunakanyarral s az előtte fény-árnyék szabdalta úttal, mögötte a sárga templomi melléképülettel a Rókus-kápolnát. Az Imsós öreg fűzfái, a vasútállomás mögötti tó, a temető fekete kápolnája, a rendőrség előtti hajnali kanyar, a gesztenyefák közül előbukkanó Erzsébet szálló, szigetből a város képe, tornyai Kömlőd, pincék, emberek. „Mutatni!” - szólt napközben, de főleg este a kórus, amikor összeültünk, s körbemutogattuk a napi termést. Visszafogott hangon szólt a nóta, csobogott a jó paksi bor, folyt a koccintgatás, előkerült a harapnivaló. Szerettük, segítettük egymást dicsérettel, bírálattal. Nem voltak nagyok és kicsik, fiatalok és öregek - legalábbis így éreztük. - Kár, hogy elmúlt. - Színes mozaikja volt egy akkori nagy részben fiatalságától búcsúzó, részben még ma is frissen dolgozó művészvilágnak. Mintha ma is látnám az ősz hajú mindenkihez jó szívű kedves magas Kollmann Jenőt, ahogy barátjával a dombóvári Nagy Pistával szorgalmasan és termékenyen keresi a jó témákat. Staub Ferencet, az „Öcsit” (akit Lázár Pál becézett így, mert pár hónappal volt fiatalabb nála), Lázár Pált, a telep egyik vezetőjét, aki hihetetlen dinamizmussal készítette gvach impresszionista-posztimpresszionista képeit. A gyors, színes Martinekjózsefet, a pontos, gondos színes akvareíleket készítő Végh János barátjával. A fiatalokat: Végh Andrist Mayer Bertával, Szili Gézát Ildikével, amint mappával hónuk alatt még a magas meredek dombokról is készítik a Rókus-kápolna és a Dunapart képeit. Soroljam tovább? - Az emlékek, alakok lassan ködbe vesznek, de talán a paksi idősebb nemzedék szívében megmaradtunk, mint ahogy a miénkben is a kedves táj, emberek, szíves fogadtatás. - Különben az együttes festősorsa itt megpecsételődött. Soha többé nem jött így már ez a társaság össze. Valóban a megyéhez nőtt, ott folyamatosan annak dolgozó, egymáshoz tartozó, szimpatizáló kicsi közösség volt. Ragaszkodtunk a meghitt hangulatú kicsi városhoz (Pakshoz, sőt Földvárhoz is) közel kerültünk lakóihoz, egymáshoz. Sokat, nagyon sokat „léptünk”. Most, 30 év után köszönjük mindazoknak, akik széppé tették számunkra ezt a pár nyarat. Paks büszke lehet arra, hogy művésztelepeknek, felnőtt résztvevőknek és későbbiekben művészpalántáknak olyan jó helyet, lehetőségeket adott. Egy kicsit mi is bele tartozunk a jubileumi hangulatba ... eredményekbe, írta a Pakson többször is kiállító OSZOLI PIROSKA Dunaföldvárról iALLGAT
