Paksi Hírnök, 1996 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1996-05-24 / 20. szám
1996. május 24, Paksi Hírnök 1 IN MEMÓRIÁM Lapunk megjelenésével egy időben, május 24-én délután 4 órakor a paksi Kálvária temetőben vesznek végső búcsút Pákolitz István írótól, költőtől. Az elhunyt búcsúztatását és a sír beszentelését a római katolikus vallás szerint dr. Bíró László püspök, a család barátja végzi el. A sírnál beszédet mond a Magyar írószövetség képviseletében Pálinkás György, ugyancsak a sírnál búcsúzik Paks város polgármestere, Herczeg József is. ÚTBAN A FÉNY FELÉ Május tizenkettedikén még ott állt a város vezetői és kitüntetettjei közt a Szent István tér fölé magasodó emelvényen, s a költő ezerszer megvallott kötelességéhez hűen verset olvasott a millecentenáriumot ünneplő paksiaknak. A „Gyöngyharmat” dműt, melyet a Fagyosszentek és a Megszenvedni című tisztelgő városi antológiának ajándékozott, ahogy mondotta: ,A mi antológiánknak”. Harmadnap, május 14-e hajnalán Pákolitz István szerkesztő, író, műfordító, költő hetvenhét emberi sorsban eltöltött esztendő, harcok és megméretések, szenvedések és szerelmek, gyehennákat megvető és megsirató emberi tartás, a megfellebbezhetetlenül becsületes küzdelem zászlajával viszszatér oda, ahonnan érkezett: a Fénybe. Úgy tartjuk, hogy a költők azon kevés emberi lények közé tartoznak, akiknek nem csupán a fényből való születés adatik meg, hanem a fénybe való visszatérés után is velünk maradnak. Valljuk, miként a latinok, hogy, bár elszáll a szó, az írás megmarad. Az ország egyik legkiemelkedőbb paksi születésű költőegyéniségét soha, semmilyen győzelem, siker nem tudta elszakítani a szülőhelytől, még az emberi élet kegyeden és megmásíthatatlan végkifejlete, a halál sem volt képes eltaszítani őt a Duna-parti dombok lelket átölelő tekintetétől, szülői ölelésétől. Itt, a paksi Kálvária temetőben lelhet végső nyugodalmat - kívánsága szerint. Mindig Pákolitz György paksi kőműves és harangozó és Homoki Magdolna, ezen egyszerű, törékeny asszony és lángoló szívű anya gyermeke maradt. Túl a tanári diplomán, írószövetségi és MUOSZ-tagságon, a József Attila-, a SZOT-, a Janus Pannonius Művelődési, Aranytoll-díjakon, a Martyn Ferenc Alapítvány művészed nagydíján. Pécs Pro Űrbe díjasa, Pécs és Paks díszpolgára lett, mégis gyermekkora játszópajtásainak, iskolatársainak, ismerőseinek a „mi Pistánk”, tanítványainak pedig Pista bácsi. Csak így, ilyen közveden egyszerűséggel. Mi, szárnyainkat bontogató paksi „költőfiókák” elsősorban s természetesen a Jelenkor szerkesztőjét, az írószövetség déldunántúli csoportjának elnökét, az országosan elismert paksi költőt láttuk benne. Hozzá való közeledésünk során azonban nemcsak a kitűnő lírikus tudását és segítségét kaphattuk meg, hanem a hetvenes évek idősödő mívesebb mesterének, ahogy mi magunk közt mondani szoktuk: Miglio Fabrónak odaadó szeretetét, barád öleléseit is. Inteijút szerettem volna készíteni vele a Hírnök számára, gondolván, hogy az ünnepi alkalom oldott hangulata igazi lehetőséget nyújt egy nem mindennapi beszélgetésre, s a sors kegyeden játéka miatt nekrológot kényszerülök írni. Megkeresésemkor még arról beszélt, hogy örömmel lát vendégül Pécsen néhány paksi íróbarátommal. Csak egy hét haladékot kért, mivel rosszul érezte magát, a következő hét pedig elfoglaltságokkal volt teljes számára. Az életmű - melyet reánk hagyott - tudományos feldolgozást kíván és kap. Nem volna helyes töredék-látleleteket idézni, hiszen megszámlálhatatlan olvasója forgatja írásait. Miről is írhatnánk azoknak, akik olvasták a Fény és árnyék, az Esti dal, a Messzenéző, Az ami lehet, a Zöldarany vagy Koronák című versesköteteit, a Bögrés diákokat, fordításait, nézték és hallgatták tv- és rádiójátékait, dolgoztak forgatókönyvein vagy gyermekversekből összeállított köteteivel ajándékozták meg gyermekeiket, unokáikat?). A hagyaték hatalmas, türelmes feldolgozó munkát igényel. Cikkek, kritikák, tanulmányok, esszék, novellák sokasága vár a rendszerező irodalomtudósra. Harminchét esztendővel ezelőtt, pontosan 1959-ben az akkor negyvenéves költő így vallott az elmúlásról: (Isten, Sors vagy mit tudom én mi / az a jó, hogy el kell itt égni; / szép elmúlás legyen a végem / még a halál is tetten éljen! (A könyörgés szebb halálért című költeményből.) Önkéntelenül Rilke látomása sejlik fel bennem, az a kép, amikor alkonyat táján fiatal lovasok: „Lobogó hajú fáklyák” vágtatnak az éjszakába vezető úton, felsejlik bennem Nagy László, a költőtestvér-barát önmarcangoló tűzimádata: „Tűz, Te gyönyörű, jegeken győztes erejű, / Te fűtsd a mozdonyt halálra...” Hasonlóképpen látott és égett és hamvadt el Pákolitz István. Élhetett bár Kalocsán vagy Pécsen, lehetett hadifogoly Felső-Ausztriában, lehetett kántortanító, élhetett újságírásból vagy szerkesztésből, műfordításból, mindvégig az maradt, aki volt: Költő. Paksi költő, aki alázattal és meggyőződéssel töltötte be küldetését, egészen az emberlétből való távozása pillanatáig. Az általa teremtett hatalmas lírai folyam, a forrástól az óceánig ugyanarról szól. Az egymás iránt érzett szeretet szükségességéről, s a szülőföld pótolhatatlan megtartó erejéről. Ő nem lovakon, mint Rilke lobogó hajú fáklyái vagy tűzben, fagyban vergődve mint Nagy László, hanem gyalogosan, de örökérvényűen tündöklő lábnyomokat hagyva ért ama végzetes folyó, a Styx partjára, s találkozott a mi világunk és a túlvilág közt evezőt merítő csónakossal. Nem kellett obullusért könyörögnie senkinek. Bátran nézett a túlvilági csónakos szemébe, megfizette az átkelés árát becsülettel, ahogy egy igaz, szép szívű ember teszi. Útra kelt, hite szerint egy békésebb, szebb állapot felé. A legutóbbi Jelenkorban, talán életében utolsó, folyóiratban megjelent verse is ezt bizonyítja: GYALOG Ma megint nem nevettél s mosolytalan a holnap. Verdeső szárnyaidról elhullanak a tollak. A nagy semmibe bámulsz, zsörtös szavad se koppan; ködökbe fúlt sok szándék nyílt színen és titokban. Hbágyadón legyintesz: történhet itt akármi; szép szárnyalás helyett megtanulsz gyalog járni. Igaz ember, nagy költőnk szállt vele sírba. SZARKAJÓZSEF
