Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-02-17 / 7. szám
1995. február 17. Paksi Hírnök § Az állás elvesztése ma egyenlő a létbizonytalansággal MUNKAADÓK, MUNKAVÁLLALÓK; MINDENKI KÉNYSZERHELYZETBEN? Ha egy cég alkalmazottat keres, lehetősége van arra, hogy a helyi munkaügyi központhoz forduljon: bejelentést tesz a hivatalban, amelyben közli az elvárásait, feltételeit. Számtalan munkanélküli van, akit kiközvetítenek ilyen helyre. Ezen emberek további sorsáról és az általános tapasztalatról kérdeztem Nyiratiné Nász Rózsát, a munkaügyi központ paksi kirendeltségének helyettes vezetőjét:-Amikor a vállalatok vagy vállalkozók leírják az általuk kínált feltételeket, pontosan tudják, hogy mi az, ami a kötelezettségeikhez tartozik. Ám nagyon gyakran jönnek vissza a kiközvetített ügyfelek olyan panasszal, hogy nem teljesítette a munkáltató az ígéreteit. Gondolok itt a bérezésre, a szabadság kiadásának korlátozására, a munkaidő növelésére, de gyakran be sem jelentik a hatóságok felé a munkavállalót, így akaratán kívül feketén dolgozik. Aki ilyen panasszal él, az csak a munkaügyi bírósághoz fordulhat, de nagyon ritka, amikor ezt meg is teszi. Sokan nincsenek is tisztában a hivatalos ügyintézés formájával, vagy pedig sem idejük, sem pénzük az utánjáráshoz, nem is beszélve arról, hogy félnek, hogy elveszítik munkahelyüket. Még egy ütőkártya van a munkáltatók kezében - a tömeges munkanélküliség. „Egy helyébe ezer is akad” szól a vidám hangulatú nóta, de ez a mai helyzetre átültetve szomorú képet ad. Még nehezebb a vidékiek sorsa, ahol még kevesebb a munkalehetőség, így kénytelenek lakhelyüktől távol elhelyezkedni. Lényeges kérdés az útiköltség-térítés, amit a legtöbb munkáltató nem fizet, hiszen helyben is talál munkaerőt. A vállalkozók szemszögéből nézve viszont egészen más a helyzet, hiszen költségvetésüket számtalan befizetés terhe nyomja. így aztán ott spórolnak, ahol csak tudnak. Az állam megszorításai végsősoron a dolgozókat sújtják. Az is igaz, hogy az állástalanok közül nem mindenki akar feltétlenül elhelyezkedni. A kiközvetítés alkalmával nem igazán igyekszik, hogy elnyerje a számára felkínált állást. A munkaadóknak is rossz tapasztalata van e téren. Feil József, a Beanett Bt. tulajdonosa szerint, nem mindig a várt eredményt hozza egy-egy kiközvetített ember felvétele. Senkit nem küld el, hiszen a munkába állás során dől el a hozzáállás (avagy szorgalom). Pakson több varroda működik, s valamelyikben szinte mindig van felvétel. Akit a hivatal közvetít ki, ott az esetek többségében nem sürgős a munkába állás - persze akadnak kivételek is. Ezt látszik megerősíteni Ritter Józsefnek, a Ritter és Plézer Téglagyártó és Forgalmazó Kft. egyik tulajdonosának véleménye is:-Éveken át álltunk szoros kapcsolatban a munkaügyi központtal. Az együttműködés kapcsán sok állást kereső ember megfordult nálunk, de nagy volt a lemorzsolódás. Értetlenül álltunk ez előtt, hiszen kevés a munkahely és nagyon nehéz valahova bejutni. Mi főképp segédmunkásokat kerestünk. A munkavégzés jellegéből adódóan 18 évtől felfelé foglalkoztatunk embereket egy bizonyos korig. Kialakult egy törzsgárdánk. Útiköltséget térítünk, jelenleg is több vidéki dolgozónk van. A Piakész Lakáskarbantartó és Építő Kft. ügyvezető igazgatója, Varga János:- Ha felvételt hirdetünk természetesen mi is megkeressük a munkaügyi központot. Meghatározzuk a bérezés alsó és felső határát, a munkaidő tartamát, valamint az elvárásainkat. Különböző juttatásokban részesítjük dolgozóinkat, például: étkezési hozzájárulás, munkaruha, az utazás nyolcvan százalékának térítése. A juttatásokban a nálunk oktatásra jelentkezett szakmunkástanulók is részesülnek. Ha nem akarjuk, hogy egy folyton cserélődő szakembergárdával kelljen dolgoznunk, akkor ezeket a feltételeket biztosítanunk kell. Nagyon fontos dolgozóinknál a megbízhatóság, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy az esetleges rossz körülmények miatt távozzanak. Erre ellenpélda is akad - sajnos. Találkoztam olyan dolgozóval, akit a főnöke nem engedett el táppénzre - mivel a társadalombiztosításhoz be sem jelentette -, így aztán félvén attól, hogy munka nélkül marad-maradt. Később aztán a baj előrehaladtával kórházi kezelésre szorult, de a munkahelyén többet nem tartottak rá igényt. Ez talán már nemcsak pénzkérdés... PRÉHÁZI ILDIKÓ
