Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-12-15 / 50. szám
Paksi Hírnök 1995. december 15. .a®. EMBERMESÉK SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS MAKOVECZ IMRÉVEL (Folytatás a 9. oldalról.) kori Osztrák-Magyar Monarchia az egyik legkorszerűbb, nemzetiségi ellentétektől már nem szabdalt közép-európai hatalom volt. Nem is érdeke a nyugatnak, hogy itt rend legyen. Az utódállamok területén - beleértve a volt szovjet területeket is - puffer jellegű, fogyasztói piacot akarnak, tehetetlen, kiszolgáltatott emberekkel. Egy erős és koherens Közép-Európa nem kell nekik. A XX. század vége a pénz uralma mögött egy primitív anakronisztikus törzsi tudatot hordoz. Ezzel kerültünk szembe, amikor Magyarországon a bevallottan nemzeti erők nyerték a választást, ami azonos értékű volt politikailag az 1956-os forradalommal. De ez nem tudatosult - nem utolsósorban a tömegmédia érzéketlensége és egyes értelmiségi rétegek igazodásigénye következtében. Mára ebből csak sárdobálósdi maradt... Visszatérve a világkiállításhoz: a tervekben kidolgoztunk egy olyan információs rendszert, amelyben a hét hazai régiót tükröző épületegyüttesek termináljain lehívhatóvá vált minden kulturális rendezvény, az odajutás adatai - még repülőjáratok is elő voltak készítve. A hiányos infrastruktúrának mindez ugrásszerű fejlődést hozott volna. Négyezer pályázatot nyújtottak be - falvakból. Kohéziót eredményezett volna, hogyha a kultúrájukat megmutathatják. Megtanultak volna hozzá vállalkozni. Most egy más típusú munkavállalói struktúrát ösztönöznek a változások: a teheteüen fogyasztóét, a döntésképtelen alkalmazottét. Ugyanakkor folynak a viták a nagyobb kormánypárt berkeiben, hogy mennyire fér össze a gazdasági szerepvállalás a képviselőséggel... Sokan lettek köztük ezerholdas birtokosok. Most dől el, hogy kié lesz az ország. És ez hosszú távon lesz meghatározó, több mint egyetlen választási ciklusra. Ezeket az én ízlésem nehezen viseli el. Sérti a kortársi ízlést, ha a reformkommunista téeszelnök úgy lesz több ezer holdas gazda, hogy bevon egy disszidens magyart 40 ezer dollárral, ezután elhíreszteli, hogy zuhan a részvények ára, s a megriadt lakosság meg eladja neki - mint jótevőjének - a földet. Végül ő maga Franciaországban vesz kisebb kastélyt... Ugyan már... Hova jutottunk? Ez megbocsáthatatlan. Az ettől való undor csak halálunkkal múlik el ebből a világból. Úgy gondolom: indokolt volna, hogy miután több mint évtizedes munkával sikerült létrehozni a Kós Károly Egyesülést, amely 1700 tagot számlál, 24 tervezőiroda képviseli benne az úgynevezett „szerves építészetet” - amelyet bizony a világban a lehetséges építészeti jövő egyik alternatívájának tekintenek - és szabad oktatási fórumán - tandíjért - posztgraduális képzés folyik, vándoriskolát tart fenn, amelyből végzett, bárhol elfogadható építészként érkeznek meg -, hogy ez a szellemi potenciál ne egy marginalizált világban tengődjön, hanem valóban szolgálni legyen képes a saját terepét hogy „hazát” ne mondjak, mert ez ma nem divatos... Ma ezek a lehetőségek beszűkültek, gazdaságilag és pénzügyileg a szélre szorultunk egy olyan gyakorlat következtében, amit ma látni Óbudán, a városszéleken. .. Persze a természetes emberi érdekek ezeket az átmenetileg, s nemzetközileg szervezett gazságokat túlélik, de ez nem igazi vigasz - saját sikerek kellenének ehhez, amihez ma kevés az esély Ez az, aminek nem örülök.- Bizonyos ez?-Miért? Mire következtessek abból, hogy Pakson például - de bármely más települést is említhetnék - egyfajta túlpolitizált világot él meg a lakosság. Az építészethez, építkezéshez több és hosszasabb nyugalom kell.- Kiket szeret Makovecz Imre - az építészetben?- Magyarországon is, külföldön is az értékeket. Az amerikai Frank Lloyd Wrightot, a károlyvárosi születésű Rudolf Steinert, Henri van de Veidét, de itthonról említhetném Lechnert, aki szenzációs volt, Medgyasszayt, Kós Károlyt - mindmind hallaüan színvonalú emberek voltak. De még Alpári Ignác is — a Vajdahunyadvárral és az Anker-palotával együtt. Esetükben nem arról volt szó, hogy rajzol egy kockát, azután ablakokat rá... Már a két világháború közti építészet is kevesebbet ért. Ami utána jött, az pedig már az erőszak a funkciótlanság és tömegtermelés kora. Erről mutatta meg 1956 is és a rendszerváltás is, hogy nem tart örökké. Az ember távozóban újra átmegy az előtéren. Jól látszik innen az épület függőfolyosós belső udvara - a gangok bizony alá vannak dúcolva. És vigasztalhatatlanul szakad a hó. Ettől egyre inkább elfehéredik a színes, ám korhadozó világ - akár egy fehér szalagos, kortárs erdélyi tüntetésen. A reményvesztettséget - miként azzal is - tehát elutasítjuk. De nagyon is Toldi estéjére emlékeztet az egész. Nagyon igaz: anélkül sem tudnánk elképzelni a nemzeti kultúrát. A szülőföldet, a városunkat sem. A vásárcsarnok épülete
