Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-12-15 / 50. szám
1995. december 15. Paksi Hírnök Üfl EMBERMESÉK dzik majd abból semmi! - mondta, majd azt kérdezte:- Nos, hogyan is volt az?-Az úgy volt, hogy nyitva volt az ajtó, hátra mentem az ólakhoz: mondok már, bezárok. Akkor jöhettek be az utca felől, mert ott még nem toltam rá a reteszt. Észre sem vettem, úgy jöttek be, hogy még neszezést sem hallottam. Mikor jöttem befelé, akkor láttam, hogy az előszobában nem ég a villany, pedig én égve hagytam. No, furcsa, gondoltam magamban. Tán a körte égett ki...- Ne olyan gyorsan te, Károly - mordult rá az őrmester. Bosszantotta, hogy akármilyen toll akadt a kezébe, minATOMS tőle, de hát mit csináljon, ha neki sincs... Mindig engem küld oda kunyerálni, nekem meg a pofámról sül le a bőr. De nem megyek oda még egyszer, nem soha többet...- Mit soha többet - kérdezte az őrmester, aki közben visszaült az íróasztalhoz és a hangos gondolat végének már fültanúja volt.- Semmi - válaszolta sietősen Károly - semmi...- Akkor hát folytassuk... Ott tartottunk, hogy visszamentéi a házba... Közben két nyomozó már ki is szállt a tetthelyre. A lakást valóban feldúlva találták. Kétségbeesésében butaságokra képes az ember. „ Riadt pillantású, csapzott fiatalember lépett be a rendőrőrs ajtaján. Az arca, keze véres.- Mi lelt téged Károly? - kérdezte az őrmester, aki a kisvárosi unalomban az esti lapot olvasta. Mert amúgy nem is szokott itt történni semmi. A kocsmában ugyan néha összekapnak, nem szokott az több lenni hetvenkedésnél. Sem a focimeccsért, de még az adósságért sem folyik itt vér: a rend embere leeresztette hát az újságot. A Károlynak szólított idegesen simított a haján:- Az úgy volt - mondta, miközben körbepillantott - az úgy volt,...- Na, üljél le - mondta száraz hangját kissé szelidebbre változtatva az őrmester - aztán elmondasz mindent.- Kiraboltak. Kiraboltak és elvittek mindent. - Hárman voltak. Hárman! Tudja? - kérdezte az egyenruhást, mintha biztatást várt volna tőle. De biztatás helyett a szeme kérdő szempárral találkozott. Károly levegőt vett, s mintha kitört volna belőle a visszafojtott elkeseredés, a túlerővel szembeni tehetedenség dühe és szégyene:- Tessék! Tört sörösüveggel hadonásztak! Nézze a kezem! És az arcom! És ahogyan véres kezét végighúzta az arcán, újabb csíkot húzott ujjaival a borostás árkokon. Az őrmester nemigen értette a dolgot. Szegény Károly, pont neki kellett a hitvány emberek kezébe kerülni? Mert ismerte is: nem a leggazdagabbak közé tartozott az utcában. A szülei is elváltak, az apa elment, az anya ittmaradt a három gyerekkel. Nemigen volt pénzük. De hát a rablás, az rablás. Elővette az írószerszámot a fiókból, meg a papirost:- Nyugodjál meg Károly, felvesszük a jegyzőkönyvet, aztán meglesznek, nem hibádig akkor fogyott ki belőle a tinta, amikor írni akart. Károly készségesen várt. Talán jól is jött a pillanatnyi szünet, amíg a rendőr másik toll után keresgélt. A falat nézte, ahol régi szekrény állt, rajta ormóüan fehér pingált betűkkel éktelenkedett a leltári szám.- Volt ilyen szekrényünk nekünk is - gondolta a véres arcú fiatalember és tekintete egy pillanatra elrévedt. Igen, amikor apa velünk volt... Akkor persze más volt minden. Amióta azonban nincs, csak á baj van. Persze a pénz. Az anyámnak mindig csak a pénz kell Károly anyja jajveszékelt. A fejét ingatta és egyre csak azt hajtogatta: ide jutottunk, ide jutottunk... Csak később tudta meg, hogy mi történt, Károly akkor már a rendőrségen volt. Most meg, hogy a rendőrök is beállítottak, úrrá lett rajta a kétségbeesés. Aztán minden átmenet nélkül az urát szidta. A rendőrök szótlanul tették a dolgukat. Majd sietve távoztak. * * * Károly eközben rendületlenül mesélt. Aprólékos pontossággal mesélte el, hogyan nézett ki a három marcona lókötő, ám állította, hogy sohasem látta őket. Fogalma sem volt, hogy kik lehettek. Az őrmesternek közben visszaérkeztek a kollégái. A jegyzőkönyvvezető rendőrt kihívták. Károly ismét magára maradt. Izzadt tenyerét dörgölgette. Az őrmester visszajött. Lezöttyent a székre.- Na, hogy volt tovább? A kérdés hangszíne azonban, mintva megváltozott volna, s inkább hasonlított a kihallgatás kérdéseire, mintsem a meghallgatáséra.- Verekedtünk, persze én nem hagytam magam. Hogyisne! Én sem vagyok gyurmából! Az egyiknek le is kentem egy nagyot, amikor a másik felkapott a padlóról egy sörösüveget és kettétörte az asztal szélén. Eltalált, többször is vele, én akkor kirohantam. Aztán láttam, hogy egy kis idő múlva ők is elmennek. Beültek egy Zsiguliba és elhajtottak. A rendszámot nem láttam. Már sötét szürkület volt. Visszamentem a lakásba: elvittek huszonötezer forintot is...-Elég. Ezt már a rendőr őmester mondta, majd így szólt:- Váljál odakint, amíg meggépeljük a jegyzőkönyvet. Egy rövid idő múlva Károly hallotta, hogy kopog az írógép. Csak már túllennék rajta, sóhajtotta, miközben mélyet szívott a gyűrött cigarettából. Behívták. A papíron ez állt: Ügyészség, Kaposvár. A hatóság félrevezetéséért feljelentést teszünk... Károly előtt elsötétült a világ. A fejét lehorgasztotta. Aztán felnézett és így szólt:- Tudja mit! Nem baj. Ez még mindig jobb, mintha... De nem folytatta tovább. A fejét felemelte, az állát a könyökére támasztotta és bátran nézett a rendőr szemébe. (íz őrmester elkapta a tekinti tétét. Ha a fia lett volna, iJL lekever egyet. KISS G. PÉTER
