Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-11-17 / 46. szám
1995. november 17. Paksi Hírnök m A ZÖLD KABÁT EMBERMESÉK Mire ezek a sorok megjelennek, ő már ismét egy Trieszt melletti kis település gimnáziumának padsoraiban ül. Ott járja a negyedik évet. Ha befejezi, nemzetközi érettségit szerez. De nem ez a lényeg, vagy nem éppen ez. Az ő szemében mi a lényeg, azt úgysem árulja el. Aki meg akarja tudni, magától kell rájönnie. Hidegbe, párába burkolódzik a reggel. Álmosan, rutinszerű mozdulatokkal irányítom az autót a Dunaföldvár felé vezető úton. Rádióban Vangelis zenéje is andalít: Amerika felfedezése. Halkan dúdolom a dalt; hmmm. Egyszer csak az út szélén hosszú, zöld kabátos alakot látok, csutkára nyírt szőke haj, didergő arc. Több tíz métert megy az autó, mire megállók a stoppoló intésre. Paksra megyek, mondom egykedvűen a jó reggelt után, mire ő bólint: jó lesz. Jó lesz - folytatja, miközben összehúzza magát az ülésen - jó lesz, mert nagyon összefagytam. Már háromnegyed órája állok itt, de már nagyon haza akarok menni... A honnan jön kérdésére alig hallhatóan válaszol, szinte suttogja a szavakat. Triesztből - vélem hallani, de úgy mondja, mint aki sóhajt, boldogan sóhajt. Kezét az autó fűtőcsatornáira teszi:- Nem baj, most már hazajutok. Hogy hol van a haza? Bonyhádon, illetve nem is Bonyhádon: egy ahhoz közeli kisfaluban, Nagymányokon. Nyolcszáz kilométer, de mindig, azelőtt is stoppal mentem, meg lehet tenni az utat. Tegnap dél körül indultam és este nyolc órakor érkeztem Budapestre. Egy kamion hozott oda. Mondta a srác, hogy aludjak a kamionban, már nem érdemes kiszállni. Elmentünk még Kecskemétre, most onnan jövök. Hangosan tűnődök; azért nem veszélytelen vállalkozás az ilyesmi, amire csak halkan annyit mond: nem gondolok bele. Aztán arról beszélünk, hogy a szülők nem tudják. Azt sem tudják, hogy most érkezik. Meglepetés lesz. Először nem akarták elengedni egyedül a világba. De értelmes emberek - mondta a lány -, megértik, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Ó, igen, a lehetőség. Mire is lett volna lehetősége egy magyar, mai magyar kisfaluban? A sablonokra? Vagy mit mondott a szomszéd? Vagy kinek nincs munkája? Az ünnepek nélküli hétköznapokra? Kinek kell az?-A suli, ott kint egy más világ van. Angolul tanulunk, kollégiumban lakunk. Három lány van egy szobában. Az egyik kislány Tunéziából való. A másik Ausztráliából van. Meghívott, menjek el hozzá. Kár, hogy oda nem lehet stoppal menni. Világot látni, megismerni az embereket. Pénz nem kell hozzá. A kollégiumot is fizetik és az étkezés is megvan, másra meg nincs is szükségem. Csak most már haza Országúton akarok menni. Egy nap az eltávozás, meg egyet lógok. Aztán fordulok vissza. Ha megszerzem az érettségit, gyógypedagógus akarok lenni. Ahhoz sokkal több szeretet kell, mint más iskolákban, talán ezért választom azt. De előbb a világot szeretném. És ha már mindent láttam, akkor egy nagy erdő közepén szeretnék lakni, elzárva. így lenne jó. Igen eljön az idő, amikor az ember már sokat látott, tapasztalt és már nem kapni szeretne, hanem adni. Olyanok vagyunk mint az akkumulátor, feltöltődünk, aztán kisugárzunk. De mivel töltődünk fel és mivel nem? Nem lehet egyszerre szemetet sugározni és az erdő közepére vonulni. Az ellentmondás nyilvánvalósága kétségtelen: de érzem, hogy a kérdésekkel már messzebbre mentem, mint kellett volna. Otthon is sok volt a kérdés és kevés volt a szeretet — igen talán így volt, bólint, miközben az autóval Paksra érünk.-A buszmegállóba vigyen - nem stoppolok tovább, s míg a piros lámpa fényénél várakozunk, bevallom, hogy újságíró vagyok: megírom a történetét. Csalódottan vette ki a kis hátizsákját a hátsó ülésről:-Mit tudna rólam írni, mit tudna, azt mondja meg: semmit! Semmit! Igaz, lehet én nem tudtam róla meg semmit. Ő pedig hitte: ismét eggyel többet tudott meg a világról. Nem volt időm azt mondani, hogy téved, becsapta az ajtót. Csak nemrég múlt el tizennyolc éves. Még nem tudja, hogy pénz nélkül is, csak egymástól lehetünk gazdagok. Vagy éppen erre jött rá, csak túl korán? A zöld kabát már nem válat szol. Áll a megállóban és a 1 földre néz. kiss G. Péter Fotó: Lázár Zsolt
