Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1995-11-17 / 46. szám

1995. november 17. Paksi Hírnök m A ZÖLD KABÁT EMBERMESÉK Mire ezek a sorok megjelennek, ő már ismét egy Trieszt melletti kis település gimnáziumának padsoraiban ül. Ott járja a negyedik évet. Ha befejezi, nemzetközi érettségit szerez. De nem ez a lényeg, vagy nem éppen ez. Az ő szemében mi a lényeg, azt úgysem árulja el. Aki meg akarja tudni, magától kell rájönnie. Hidegbe, párába burkoló­dzik a reggel. Álmosan, rutinszerű mozdulatok­kal irányítom az autót a Duna­­földvár felé vezető úton. Rá­dióban Vangelis zenéje is an­dalít: Amerika felfedezése. Hal­kan dúdolom a dalt; hmmm. Egyszer csak az út szélén hosszú, zöld kabátos alakot látok, csutkára nyírt szőke haj, didergő arc. Több tíz métert megy az autó, mire megállók a stoppoló intésre. Paksra me­gyek, mondom egykedvűen a jó reggelt után, mire ő bólint: jó lesz. Jó lesz - folytatja, mi­közben összehúzza magát az ülésen - jó lesz, mert nagyon összefagytam. Már háromne­gyed órája állok itt, de már na­gyon haza akarok menni... A honnan jön kérdésére alig hallhatóan válaszol, szinte sut­togja a szavakat. Triesztből - vélem hallani, de úgy mondja, mint aki sóhajt, boldogan só­hajt. Kezét az autó fűtőcsator­náira teszi:- Nem baj, most már haza­jutok. Hogy hol van a haza? Bonyhádon, illetve nem is Bonyhádon: egy ahhoz közeli kisfaluban, Nagymányokon. Nyolcszáz kilométer, de min­dig, azelőtt is stoppal mentem, meg lehet tenni az utat. Teg­nap dél körül indultam és este nyolc órakor érkeztem Buda­pestre. Egy kamion hozott oda. Mondta a srác, hogy aludjak a kamionban, már nem érdemes kiszállni. El­mentünk még Kecskemétre, most onnan jövök. Hangosan tűnődök; azért nem veszélytelen vállalkozás az ilyesmi, amire csak halkan annyit mond: nem gondolok bele. Aztán arról beszélünk, hogy a szülők nem tudják. Azt sem tudják, hogy most érke­zik. Meglepetés lesz. Először nem akarták elengedni egye­dül a világba. De értelmes emberek - mondta a lány -, megértik, hogy egy ilyen lehe­tőséget nem lehet kihagyni. Ó, igen, a lehetőség. Mire is lett volna lehetősége egy ma­gyar, mai magyar kisfaluban? A sablonokra? Vagy mit mon­dott a szomszéd? Vagy kinek nincs munkája? Az ünnepek nélküli hétköznapokra? Kinek kell az?-A suli, ott kint egy más világ van. Angolul tanulunk, kollégiumban lakunk. Három lány van egy szobában. Az egyik kislány Tunéziából való. A másik Ausztráliából van. Meghívott, menjek el hozzá. Kár, hogy oda nem lehet stop­pal menni. Világot látni, meg­ismerni az embereket. Pénz nem kell hozzá. A kollégiumot is fizetik és az étkezés is meg­van, másra meg nincs is szük­ségem. Csak most már haza Országúton akarok menni. Egy nap az eltá­vozás, meg egyet lógok. Aztán fordulok vissza. Ha megszer­­zem az érettségit, gyógypeda­gógus akarok lenni. Ahhoz sokkal több szeretet kell, mint más iskolákban, talán ezért vá­lasztom azt. De előbb a világot szeretném. És ha már mindent láttam, akkor egy nagy erdő közepén szeretnék lakni, el­zárva. így lenne jó. Igen eljön az idő, amikor az ember már sokat látott, tapasz­talt és már nem kapni sze­retne, hanem adni. Olyanok vagyunk mint az akkumulá­tor, feltöltődünk, aztán kisu­­gárzunk. De mivel töltődünk fel és mivel nem? Nem lehet egyszerre szeme­tet sugározni és az erdő köze­pére vonulni. Az ellentmon­dás nyilvánvalósága kétségte­len: de érzem, hogy a kérdé­sekkel már messzebbre men­tem, mint kellett volna. Otthon is sok volt a kérdés és kevés volt a szeretet — igen talán így volt, bólint, miköz­ben az autóval Paksra érünk.-A buszmegállóba vigyen - nem stoppolok tovább, s míg a piros lámpa fényénél várako­zunk, bevallom, hogy újságíró vagyok: megírom a történetét. Csalódottan vette ki a kis há­tizsákját a hátsó ülésről:-Mit tudna rólam írni, mit tudna, azt mondja meg: sem­mit! Semmit! Igaz, lehet én nem tudtam róla meg semmit. Ő pedig hit­te: ismét eggyel többet tudott meg a világról. Nem volt időm azt mondani, hogy téved, be­csapta az ajtót. Csak nemrég múlt el tizen­nyolc éves. Még nem tudja, hogy pénz nélkül is, csak egy­mástól lehetünk gazdagok. Vagy éppen erre jött rá, csak túl korán? A zöld kabát már nem vála­­t szol. Áll a megállóban és a 1 földre néz. kiss G. Péter Fotó: Lázár Zsolt

Next

/
Thumbnails
Contents