Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-10-06 / 40. szám
1995. október 6. Paksi Hírnök 9 KÖVÉR TAMÁS OKTÓBERI EMLÉKEINK Ünnep? Olyasmit jelöl szótárban-közvélekedésben, amelyhez csupa izgatott várakozás (s általában öröm) társul. Ünnep a karácsony, a nevünk napja, születésünk évfordulója. Ajándékot, kedves szavakat kapunk. Ünneplés? Ez jóval komolyabb. Egy ideig a „kötelező” érzete is hozzájött: ki kellett vonulni, pedig mindenki haza szeretett volna menni... Miféle ünnepeink vannak nekünk? Francia vendégeink széles mosollyal veszik tudomásul, hogy július 14-én Budán utcabál lesz, de ha a budai Duna-parton ilyenkor felröppen a tűzijáték első röppentyűje, a mieink ráncolt homlokkal nézik a naptárt: mi történt? - augusztus 20. még odébb van... Mi 1849. október 6. óta nem koccintunk sörrel, mert a kivégzőosztagot kísérő kisegítő személyzet ezt tette, amikor a jól végzett munka örömével befejezte 13 mártír tábornokunk földi maradványainak eltemetését az aradi várárokban. A mártírok többsége jobban, vagy legalább úgy értette volna, miről is beszélnek a munkával elégedett osztrák bakák - a császári hadseregben kezdte mindegyik - de onnan a hazához jutott el. És ez a sors járt a hazáért. Ne feledkezzünk meg róla: az első felelős miniszterelnök, egy magyar gróf is ekkor nézett szembe a kivégzőosztag golyóival - valahol a mai pesti Szabadság tér táján, az egykori „új épület” rettegett falánál. Miniszterelnöki sors. Az útmutatás Nagy Imréig teljed. Néhai Antall József is megmondta volt: miniszterelnöknek lenni itt nem életbiztosítás - s Nagy Imre és Batthyány sorsa mellett talán éppen Teleki Pálé rémlett fel neki. A nagyszerű földrajztudós kész helyzetekben próbált meg cselekedni és lavírozni. Ezeket nem ő teremtette. Legszívesebben térképei fölé hajolt, de ott is fájdalmas tényekkel kellett szembenéznie. Mindennapos politikai gyakorlat volt már, hogy nem volt kockázatmentes emlékművet koszorúzni, sírt látogatni Aradon. A határokon túl eleinte még csak közönséges piszkálódásokkal kellett számolnia annak, aki magyar zászló alatt a Himnuszt énekelte. S mintha azóta meg állt, s most visszafelé sietne az esztelenség történelme: a gazdaság gondjait megoldani képtelen nemzetállamiság ismét az ellenségképek kreálásában talál bűnbakot. Himnusz- és zászlótörvényt hozott a bukaresti parlament, amelyről még a legcinikusabbak is nyíltan elismerik: mindenekelőtt saját állampolgárainak egy része, a helyi magyarság ellen. Kolozsvárott Funar leszedeti a Bartók-megemlékezés magyar nyelvű tábláit, a parlamenti többség - félmillió aláírás ellenére - elutasítja az RMDSZ oktatási törvényjavaslatát. Elfogad helyette egy olyat, ami elsorvasztaná a magyar nyelvű képzést, s kitart mellette az Európa Tanács ellenzésével szemben is. Iliescu - német-francia mintára - történelmi megbékélésről küld dokumentumot, amiben a vitatott kérdésekről nincs egyetlen konkrét szó sem. De ott van a magyar diplomácia asztalán és célja: nyugat-európai stílusú képet festeni egy politikai gyakorlatról, ami csupán balkáni, s belekapaszkodni a magyar sikerekbe, nehogy a szomszéd hamarabb, vagy előrébb jusson be az európai szervezetekbe. Feltehetően hiába tette, mert a tények - tények. Lipták Béla professzor és amerikai társai levelek-üzenetek százait intézték pont Iliescu Amerikában jártakor Clintonhoz, akinek George Pataki is írt egy tartalmas értékelést az erdélyi magyarság másodosztályú állampolgárrá degradálásáról. Mindezt kevesen tudják. Iliescu mindenesetre a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény automatikus meghosszabbítását nem érte el, sőt ezentúl évente felülvizsgálják a romániai politikai gyakorlatot az újabb döntés előtt Washingtonban. Most újabb forduló jön: a román elnöknek kezdeményeznie kell és utazását sikerként kell beállítani, különben Funar és C. V Tudor egyszerű mellékszereplővé teszik. így működik egy nemzetállam többségi demokráciája. Talán már a napnyugaton is kezdik ezt felfedezni. Október 6-án nekünk megint ünnepünk lesz. Egyelőre csak ahhoz méltó, ahogyan hét évtizede ünnepelhetünk. (A „győztes” osztrákok sem viselkedtek így 1867 után...) Amikor majd úgy ünnepelhetünk, mint a németek és a franciák - akár egymás országában, a többször is határt cserélt városokban - akkor leszünk együtt - Magyarország és Románia - egyidejűleg Európa. És addig? Tenni annyit lehet, amennyit a külügyminisztérium próbál, vagy a Határon Túli Magyarok Hivatala kezdeményez - bár ezekről itthon, a belpolitikában méltatlanul kevés szó esik. Kevesen értik, hogy nem tanácsos átvenni a másik féltől a módszereket: a nagyhangú felhördülést, az állami szuverenitás túlhangsúlyozását, az iskolázatlan tömegeknek címzett demagógiát. Ordítozással, ravaszkodással nem jutunk sehova, mert a tények makacs dolgok. S már elmúlóban azok az idők, amikor erre - politikai körökben - azt lehetett felelni, hogy „annál rosszabb a tényeknek”. A sérelmeket fel kell tárni, meg kell - és ma már meg is lehet — nevezni. De azoknak az embereknek, akik szülőföldjük lakóiként állják körül az aradi 13 tábornok emlékművét; csak akkor lesz ott valóban hazájuk az ország, ha nem lesznek ilyen „zászlótörvények” és olyan mindennapok, amelyben a történelmi városmag királyszobra is ellenség... Miért kell mégis tárgyalni ebben a helyzetben? Miért tegyünk úgy, mintha semmi sem hibádzna a másik fél őszinteségéből, jó szándékából? Mert megegyezni, igazi békét teremteni csak erőszak nélkül lehet. S amíg a partner teátrális gesztusokra használja a kezét - ha mégoly őszintétlenül és szándéktalanul teszi is még mindig Európában vagyunk. Amikor a fegyvereket megtöltik és kibiztosítják - látjuk ezt is pár éve - az már a Balkán. „Európa lágy alteste” pedig még sokáig fog várni a valódi megbékélés hasznára és örömeire. Mindannyiunknak jobb lenne, ha inkább - és joggal - nyugaton élezhetnénk magunkat. Még a sokat emlegetett Nyugatnak is. Gondoljunk arra, amikor az ünnep csípős, októberi szele megcibálja a koszorúk szalagjait. Vajon megint csak fehér lehet köztük? Elvégre még a másik oldalon is tudják, hogy alul-felül melyik két szín hiányzik...
