Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-01-27 / 4. szám
Paksi Hírnök 1995. január 27. 03)-------------------------EMBEREK, SORSOK, ESEMÉNYEK HORN GYULA SOFŐRJE VOLTAM... Pakson, a nyugdíjasházban él Bosnyák Árpád. A hetvenes évek elején, közvetlenül a sorkatonai szolgálat letelte után nem mindennapi munkakört töltött be Budapesten, az MSZMP központi garázsában:-Alapos egészségügyi és egyéb szűrés után kerülhetett ebbe a munkakörbe az ember - mondja a nyugdíjas sofőr. - Mindenféle szempontból makulátlannak kellett lennünk. Végül is egy taxi rendszerű szolgálatot kellett teljesítenünk. Harmincán láttuk el ezt a feladatot.- Főként külföldről érkező delegációkat szállítottunk a főváros és az ország útjain, de az akkori budapesti párttitkárokat is nekünk kellett „cipelni” az otthonuktól a munkahelyükre, értekezletekre.- Köztük volt Berecz János, akkori osztályvezető, s Horn Gyula - napjaink miniszterelnöke -, akkori külügyi osztályvezető, sokat vittem a fekete Mercedesszel. így lehetőségem volt arra, hogy magánemberként is megismerhettem, sokszor megbeszéltük gondunkat, bajunkat, örömünket. Én csak jó emlékkel tudok visszagondolni ezekre az évekre. Mozgalmas esztendők voltak ezek és tetszett, hogy felelősségteljes beosztásban voltam. — Ma nővéremmel élek együtt itt, a nyugdíjasházban. Már régóta leszázalékolt nyugdíjas vagyok, így élek szerényen, ahogy lehet. M // AZ UTOLSO VANDORKOSZORUS A hetvenes évek elején még találkozhatott az ember egyegy vándorköszörűssel. A legkisebb gyermek Ha a mese három testvérről szól, akkor többnyire a legkisebb a főszereplő a történetben, ő a legkiszolgáltatottabb, ugyanakkor legyen bár ügyefogyott, kelekótya, mégis ő a legkedvesebb. A mesében legtöbbször ő az, aki az igazságot, a jószívűséget képviseli, s mindezekért elnyeri jutalmát. Persze a valóság: az más. Az én történetem a három testvérről nem mese, hanem csupasz valóság. A három fivér immár felnőtt, szüleik elmentek, közülük a legkisebb enyhén szellemi fogyatékos. Ez azt jelenti, hogy a negyven év körüli férfi hibásan beszél, feledékeny, ugyanakkor segítőkész, szorgalmas, jóindulatú. Az édesanyjával élt, egészen az idős asszony haláláig. Nem igényelt különösebb gondozást, csak egy kis figyelmet és szeretetet. Két idősebb testvére már régen családot alapított, viszonylag jómódban élnek. Az édesanya halála után - ahogyan ez lenni szokott -, elérkezett az osztozkodás ideje. A legkisebb testvérrel nem osztozik senki, ő nyűg. Mi legyen hát? Jöjjön a szociális otthon, az öcsinek van kevéske járadéka, ez elég az elhelyezésére és a táplálékára. A város (nevezzük Paksnak) szociális otthona azonban - ki tudja miért - nem alkalmas elhelyezésére, ám nem az otthon hibájából. Az hogy az említett településen nőtt fel, idekötik barátok, ismerősök; nem fontos. Talán az fontosabb, hogy fivérei is itt élnek. Megindul hát a kutatás, s találnak is egy „szerintük” számára megfelelő intézményt, jó messze attól a várostól, ahol leélte negyven esztendejét, távol a számára oly kedves környezettől, s ami a legfontosabb, távol „szerető” fivéreitől. Nem nagy történet, nem is túl érdekes, számtalanszor megesik hasonló. Nem kell neveket említeni. Amikor a legkisebb fiú „hazajön” látogatóba csak legyint, ha az ismerősök hogyléte után érdeklődnek. Sápadt, vékony ember. Amíg itthon volt gyakran láttam nevetni, most mintha elillant volna belőle valami. Ki tudja minek köszönhető ez, talán a „testvéri” gondoskodásnak, honvágynak, az elveszített szülő utáni vágyakozásnak, hiszen az „öregasszonynak” haláláig ő volt a legkisebb, a legkedvesebb fiú, a legjobb szívű, legsegítőkészebb „bugyuta”, felnőtt gyermek. Egyszer, amikor szóba került, valaki azt mondta, hogy bármerre is vetődik, a családi tűzhelyet pótolandó, legyen hozzá jóságos a sors. Csatlakozom. Elsősorban a vásárokban, piacokon tűntek fel, de az is megesett, hogy munkát keresve járták az utcákat. Nem volt könnyű életük, gyakran megesett, hogy kenyérre sem jutott abból a kevéske pénzből, amit néhány kés, vagy olló élezéséért kaptak, hasonlóan a vándorló drótozó-bádogosokhoz, akiknek gyakran be kellett érniük napi egy-két lábos vagy fazék foltozásával. Eleinte a vándorköszörűsök ugyanúgy gyalog jártak mint a drótosok és bádogosok, tolták maguk előtt a taligaszerű ügyes kis szerkezetet. Késes! Köszörűs! - hangzott fel a már-már könyörgő, ajánlkozó kiáltás, ám belefúlt a vásár zsivajába, csak az érdeklődő gyermekseregek kísérték csodálkozó figyelemmel a munkát. Galambos István évekig végezte ezt a munkát, mint mondja: nem jött ki a munkából, hát abbahagyta. Ma már úgysem lenne szükség rá, még a hentes is maga feni a kését, ami pedig a finomabb munkákat illeti komolyan felszerelt műköszörűsök várják a megrendelőket.- Tulajdonképpen az apósomnak köszönhettem azt, hogy beletanultam a mesterségbe. Neki már a nagyapja is vándorköszörűs volt, ő nagyon értette ezt a munkát. Én 68-tól folyamatosan dolgoztam mellette, s végül annyira belejöttem, hogy 72-ben úgy döntöttem: kiváltom a kisipart. Apósomék még használták a tolóköszörűt, így ők nem tudtak bejárni akkora területet mint én, aki már kerékpárra szereltem a köszörűmet. Nagy területeket jártam be. Számomra már nem jelentett problémát az, hogy a környező településeken keressek magamnak munkát. Paksról átmentem Kalocsára, Benedekre, Úszódra. Ha nem voltam ott a földvári vásárban már hiányoltak. Mentem ameddig csak engedte az időjárás.- Azután 1986-ban azért adtam vissza az ipart, mert egyszerűen nem tudtam fenntartani belőle a családomat. Be kell látnunk, a vándorköszörűsök ideje egyszer s mindenkorra lejárt. Nem volt különösebben népszerű ez a foglalkozás. Pakson sem terjedt el. Azok, akik ezt a munkát végezték többnyire maguk készítették el a masinájukat. Sajnos az én kerékpárom is az enyészeté lett.- Van egy kis villanyköszörűm, ha ismerősök, barátok megkérnek, akkor dolgozgatok. Valószínű, hogy én vagyok az, aki utoljára járta vándorköszörűsként a környéket.
