Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-08-25 / 34. szám
1995. augusztus 25. Paksi Hírnök MADOCSA BETONUTJAN MERRE TARTHATNAK? Akijárt már a falvak többségében, tudhatja, hogy a rövidebb utat választani sokszor meggondolatlanság. Nem várt akadályok - betonkeverő az úttest közepén, lábasjószágok vagy csak egy egyszerű tengelytörő kátyú - hosszabbíthatják a rövid utat. Ezzel szemben Madocsán, a községházához vezető, igaz egy nyomsávos út betonja minden kritikát kibírt. A mellékút, vagy ahogy máshol nevezik, a szolgalmi út. Ez csupán egy adalék. A másik: a sarki kocsma - régi vályogházból átalakított igazi, vagy igazinak tűnő szórakozóhely, színes tévével, fagyasztóládával, bárpulttal. És - szomorú adalék - dologidőben életerős szomjukat oltó fiatal és középkorú férfiak. Madocsa önkormányzata, testületé és polgárai 1995 nyarán megpróbálják túlélni a helyzetet. Szabó József polgármester talán az egyik legkeserűbb ember, akivel az elmúlt hónapokban beszélgettem. Bokros-csomag és szigorító intézkedések, hatásaik és az ellene tett lépések - az erre irányuló kérdések elsuhannak az öt méter magas iroda mennyezete alatt, ki a tárt ablakon.- Ha a tulajdonok a piaci értékhez közelednének, ha a madocsai ember annyit kapna a földje használatáért, mint amennyit kémek a földek hektáronkénti bérleti díjáért, nem lenne ennyi nincstelen. Nem történne meg, hogy a szövetkezeti nyugdíjasnak ne legyen kenyere... - a polgármester szavai visszhangzanak. - Ez itt a tömeges baj. Meg a pénztelenség, az önkormányzat tehetetlensége. Amikor már ott tartanak, hogy segélyeket méltányossági alapon adnak annak, aki kér, de aki kér és a családi jövedelmük a nyugdíjminimum nyolcvan százaléka alatt van, kap is. (A segítségnyújtás módozatainak felsorolásából valahogy kimarad az általános iskolások könyv- és füzettámogatása, ami tavaly ingyenes juttatás volt - lehet, hogy ez már természetes, azért nem tartják külön számon.)-Van statisztika a munkanélküliekről, persze - és gondolatban nem a számok járnak a polgármester fejében. - A nők dolgoznak, ez nem jellemző. Sok a fiatal, harmincöt év alatti fiatalember, aki leszázalékolt nyugdíjas... A nincseket röviden fel lehet sorolni, ám tartalmukról, hogy miért nincs, órákon keresztül lehetne meditálni. Nincs infrastruktúra, nincs földkiadás, nincs terület és új vállalkozás, vállalkozó, aki vagy akik munkahelyet tudnának teremteni. Ezzel együtt - s itt lehet csodálkozni a szavakon - negyven éve nem fejlődött HÉTKÖZNAPOK ennyit a falu, mint az utóbbi négy évben. Hogy is van ez? Az utak betonosak, az új, lakótelepnek is beillő házsor(ok) takarosak, jómódról, igyekezetről tanúskodnak. Épült egy tornacsarnok, rendezett a község. Ugyanakkor épphogy elég lesz az önkormányzat pénze erre az évre. S hátra van még egy nagy beruházás, a gáz bevezetése. Amihez már a lakosságnak nem tudnak segítséget adni. Sok a jelentkező, s ha igent mondanak a családonkénti hetvenezer forintos költséggel járó beruházásra, komfortosabb lesz a falu. Nem összkomfortos, arra még várni kell, de kényelmesebb. S ez sem lenne kis dolog, 1995-ben. A nadrágszíjhúzás évében. -tihanyí-Számvetéseket mindig vala' mi kerek évforduló, esetleg felező időszak kapcsán készít az ember Vagy csak önmagának, hogy tudja, miként is alakulnak a dolgai, vagy pedig kötelezettségből, felkérésre. Maradjunk az elsőnél, saját kontroliunk készítésénél. A magánélet szférája - nagy általánosságban - tabunak számít. A közélet azonban más. Amire legtöbbjük valójában soha nem készült, csupán valamiért kiválasztódtak. Beleérző képesség, kötelességtudat és szüntelen tenni akarás tette, teszi alkalmassá őket, hogy az állandó közéleti kontroll mellett tegyék a dolgukat. Hittel - hiszen enélkül nagyon hamar kiderül, az elvállalt pozíció csak szerep. Most nincs sem kerek évforduló, sem felező időszak. Mégis, az elmúlt időszak gazdasági történései, a szinte vég nélkülinek tűnő szigorítások egyre nagyobb fejfájást okoznak a települések első embereinek. Legyenek harminchatvanezres lelket számláló városok, vagy két-háromezres községek polgármesterei. A „nincsek” letaglózzák, megbénítják a legegészségesebb, legéletrevalóbb gondolatokat, a korábbi nagy terveket, gúzsba kötik a tettre készeket. Szembe tűnnek (még jobban) a szemérmetlen viszszásságok, amelyek a legtöbbször megfoghatatlanul hömpölyögnek. S a károsultak - akik persze csak sejtésekben élnek, nem segítségért, segélyért folyamodnak az önkormányzatokhoz. Beletörődve sorsukba: „mit tehetünk”? A települések első emberei pedig legtöbbször csak álmukban teszik fel maguknak a kérdést: valóban mindent megtesznek-e a közösségért? Jó helyen, jó székben ülneke? Tanult szakmájuk nem kecsegtette-e volna őket nagyobb sikerrel, nyugalommal, netán kedvezőbb anyagiakkal? S a legnyomósabb kérdés is elhangzik: hisznek-e még abban, hogy elkormányozható egy közösség úgy, hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát... k válasz tabu marad. Nem hangzik el a nyilvánosság előtt. Hiszen korai még a számvetés ideje, s a hit, ami talán csak az egyetlen > mozgató rugó maradt, még nem szállt el. Csak egyre több a ránc és az ősz hajszál.
