Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-07-28 / 29-30. szám
1995. július 28. Paksi Hírnök £ EMBERMESÉK MESÉCSKÉK, MESKETÉK Rab László úja: „Mesélni sok mindenről lehet. Elég leülni egy borospince előtti fatuskóra, vagy bogrács mellé nyári estéken, s az itóka máris előcsalja a pajzánságot, a bumfordi példákat, jellemzően vidéki történeteket.” Igaza van, valóban úgy tűnik, hogy a nevetés az emberek talpon maradásának fontos eleme. Ha valakinek, hát az újságírónak számtalanszor alkalma nyílik arra, hogy fültanúja legyen rövidebb, hoszszabb kacagtató történeteknek. Környezetünkben sincs hiány ezekből. Útjaim során én is „felcsíptem” egynéhányat: A csámpai parasztember kalaposán, csizmásán, ahogy illik felkeresi panaszaival az orvosát.-Papa, ha élni akar, akkor se dohányzás, se ital, se kávé.-Doktor úr, csak néhány szál cigarettát, meg fél liter borocskát engedélyezzen naponta - könyörög az öreg.- Semmit papa - mondja az orvos. Emez buzgón emelgeti a kalapját, s hátrál ki a rendelőből.- Hová mégy, papa?-Elmegyek, keresek egy másik orvost, mert ha betartom a parancsait egész biztosan meghalok. * * * A pörösi szőlősgazda azzal dicsekszik, hogy ő még az elégetett szőlővessző hamujából is meg tudja mondani a szőlő fajtáját. Nosza, több sem kell a hitetlenkedőknek, gyorsan elhamvasztanak egy kis ebürüléket. Kérdezik, melyik szőlőfajta vesszejét égették. Az öreg szakértő arcot vágva morzsolgatja ujjai közt a hamut, majd ezt mondja: „Hej, kadarka, kadarka, de sokat ittam én a levedbű’.” * * * Egy öreg halászember meséli: „Evezek szépen hazafelé, fejemen a kalapom, kalapomban a fröccsre való. Már-már elérem a paksi oldalt, hát ez a betyár dunai szél lefújja a fejemről a kincsem. Na, gondoltam mérgesen; az áldóját elúszott a fröccsöm. Ahogy partot érek megyek a rendőrségre, mondom látják ott azt az úszó kalapot? Menjenek gyorsan, az alatt biztosan van valaki. Ezek pattantak a csónakba, az igaz, hogy a kalap alatt embert nem találtak, de a fröccsre valót visszakaptam.” * * * Történi, hogy a hajdani Birka csárda elé táifiasztott biciklikből kiválasztat magának egyet valamelyik igyekvő rendőr őrmesterünk, mondván, hogy most aztán elfogja az italozó biciklistát. Azért pont azt a kétkerekűt választotta, amit választott, mert azon még névtábla is volt. Leolvasta a tulajdonos nevét és bekiáltott a kocsmába: „Körösi Tamás, gyüjjön ki!” Ezt többször megismételte, de füle botja nem mozdult senkinek. Mi sem természetesebb, mint az, hogy lesben állt. Záróra felé kitántorog egy ember, megtámasztja magát a biciklivel, s elindul a maga útján. „Körösi Tamás, álljon meg!” - hangzik a többszöri felszólítás, emez azonban oda sem hederít, kacskaringózik tovább a járgánnyal. A rend őre futva utoléri s felelősségre vonja: Körösi Tamás, miért nem állt meg a felszólításra? „Kérem szépen, az én nevem nem Körösi” - rebegi a részeg. Akkor miért ez a név szerepel a kerékpár tábláján? - kérdezi gyanakodva a rend. „Tessék csak elolvasni, oda Községi Tanács van írva” - válaszolja a megriadt. SZARKAJÓZSEF Erzsi talicskája minden lépésnél ütemesen sírt. Gyauu-gyauu... hallatszott még a negyedik szomszédig is. Húsz méter sem volt az út a kertkaputól a földút széléig, de egyre lassabban, egyre hosszabb ideig tartott ez a távolság. Férfinak talán, ha négy percbe telt volna. Az asszony terhe csak nőtt. „Te akartad!” - vetette oda néha a férj, ha Erzsi felcsattant. Ilyenkor zengett a környék a veszekedéstől, de hamar elcsitultak. Erzsi tudta, valóban ő akarta a telket. A heti, majd ahogy a benzin egyre drágult, a kétheti, havi cuccolást. Lefele a tiszta ruhákkal, hússal, edényekkel és az elmaradhatatlan sörrel, visszafelé a cseresznyével, körtével, az eltett savanyúságokkal, paradicsomlével. A bajok az egy évvel ezelőtti télen kezdődtek. A roppant hó súlya alatt kibillent beton talpazatából a kocsibeálló, letarolva maga körül mindent. Sebaj, vonta meg a vállát az asszony, így is, úgy is fakul a kocsi, legalább hamarabb megérik a festésre. A tavasszal az árokból húzták ki az autót, kisebb baleset, mondta mindenkinek. Senki nem sérült meg, a tragacsért meg nem kár. Ősszel a férj lelépett az autóbuszról, ötórás műtéttel tették össze a lábát. Azóta csak üldögél, nézi a kertet, Erzsit és a nyolcvanéves anyósát, ahogy küszködnek a természettel. Az idén a zöldséget háromszor vetették, az uborkát TALIGAKEREK elnyomta a gaz, az özönvízszerű felhőszakadás alámosta nemcsak a betonjárdát, a házikót is. Erzsi talicskája egyre jobban sír. „Fáradok”, böki oda a bámészkodóknak. Hosszú ujjú trikóban és pamut melegítőalsóban takargatja magát a Nap elől. Elneveti magát ha kérdik; az aszalással még ráérünk. Ilyenkor újra a régi az a tíz évvel ezelőtti fiatalasszony, aki lányaival megbotránkoztatta a Dunaparti falu strandolóit. Nemcsak viháncolásukkal, meztelen felsőtestükkel is. Övék volt a világ, ők voltak a család. Egymás barátnői és társai, amikor fél délelőtt ott tüsténkedett mindenki a konyhakertben, s amikor csodájára járt a környék az óriás karalábéknak, a töméntelen paradicsomnak, az akkor még ritkaságnak számított cukkininak. Az éjszakai kártyacsaták vihogásaival felbosszantották az öreg szomszédokat, akiknek már csak a távolból derengett az a néhány év, amit ilyen gondtalanul tölthettek el. Erzsi most egyedül van. Helyette sír a talicskája. Férje némán nézi a kertet, fogja a térdét. A mama már alszik, csend van. Zsuzsa lányuk tavaly egyszer nézett rájuk, Klárijuk még csak akkor jön, ha kell valami. Erzsi esténként ott ül a teraszon. Tervezget. Még ezt a nyarat valahogy kibírja. Aztán beveti fűvel a parcellákat. A fűnyesedéket nem kell összeszedni. Sakkor majd 'ráér megkenni a talicskája kerekét is. TIHANYI SZILVIA
