Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-07-07 / 27-28. szám
1995. július 7. Paksi Hírnök S> Középiskolás diákokkal beszélgettem korosztályuk jövőképéről. Mindannyian tizenhét évesek, s az iskola elvégzése után valamennyien a továbbtanulásban bíznak. Egyelőre még átöleli őket a család, töretlen bennük a biztonságérzet, határozott tervekkel indulnak a harmadik évezred felé, pedig meglepően tisztán látják az új társadalom embert próbáló kihívásait.- Megpróbálok bizakodva nézni a jövőbe, szerintem a magyar társadalomból manapság hiányzik az optimizmus — mondja Judit. - Ezt tükrözi a magas öngyilkossági arány is. Mindenképpen szeretnék továbbtanulni, lehetőleg olyan területen, TÁRSADALOM •• // / PAKSI FIATALOK JOVOKEPE ahol emberekkel foglalkozhatok, gondolok például a pszichológiára. Véleményem szerint manapság igen nagy szükség van arra, hogy a stressztől, depressziótól megszabadítsuk az emberek lelkét.- Mindenképpen tanítónő szeretnék lenni, nagyon régóta érdekelnek a kisgyerekek, az, hogy mi lesz velük - válaszolja kérdésemre Erika. - Nagyon jó volna, ha átadhatnám nekik azt, amit én megtanultam. Úgy érzem a szüleim jó nevelésben részesítettek, talán ez is közrejátszik abban, hogy ez a hivatás az életcélom. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz könnyű az életem, de mindent megteszek annak érdekében, hogy szép és tartalmas legyen.-A rossz gazdasági helyzet felszámolásához elengedhetetlenül szükség van a tanult, jól képzett emberekre - jelenti ki Balázs, aki a jogtudományhoz vonzódik. - Nem lesz könnyű az életünk, hiszen azonkívül, hogy nagyon nehéz felvételi vizsgákon kell átesnünk, még a tandíj is szorít bennünket. Szerintem csak akkor születhet meg a modem Magyarország, ha hagynak tanulni minket. Velünk ezen a téren nincs probléma, mi nagyon szeretnénk segíteni abban, hogy rendbe jöjjön ez az ország - ha adnak rá lehetőséget.-sz.j.A Népszabadság június 27-i számának olvasói oldalán írás jelent meg egy paksi pedagógus - Vajnai Jánosné - tollából „Vakarózó közíróink” címmel. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy: ,A mi közíróink hosszan és kitartóan harcoltak azért, hogy megbuktassák a közösségi elven alapuló társadalmat, és visszaállítsák a kapitalista rendszert.” Nos, ma már minden értő ember elismeri azt a tényt, hogy a kommunista rend idején azok a közírók, akik ezt kívánták csak elvétve tölthették be hivatásukat, legtöbbjüknek az elbocsátás, a kirekesztés, sokaknak a bíróság, sőt az emigráció volt osztályrésze abban a rendszerben. Említem például a nyolcvanas évek végén az Elet és Irodalom hasábjain Csoóri Sándor ellen indított hajszát, amelyet egy baloldali közíró, az egykori Hét című tv-műsor vezetője, Hajdú János indított. Ebben az esetben ő megengedhette magának, hogy az ország egyik legrangosabb folyóiratában lehazaárulózzon egy nála sokkal elismertebb „közírót”, míg a másik fél sornyi helyet sem kapott egyetlen magyar orgánumban, hogy legalább megvédhesse magát. De folytathatnám, végehossza nincs a sornak. A fent említett tények nyilvánvalóvá teszik azt, hogy akkori ellenzéki közíróink nemigen tudták oly mértékben befolyásolni a közvéleményt, hogy kikényszerítsék leikéből a kapitalizmus utáni vágyakozást. Az is tény azonban, hogy közülük nagyon sokan szamizdat lapokban, így a Beszélőben, a Nemzetőrben jelentették meg írásaikat, csakhogy ezekhez a lapokhoz felettébb körülményes volt hozzájutni abban az időben. /---------------------------7------------------------\ Kedves tanárnő, ezen publicistáknak nemigen jutott az Ön által emlegetett fürdővízből, ugyanis hajlékony gerincű pályatársaik fürdőkéztek a szocializmus langyvizében, s így nem volt mit kiönteni a gyerekkel. Ami a vakarózást illeti, manapság nemcsak a közírók, hanem ezen ország polgárainak döntő többsége is vakarózik, az a többség, amely a független választások idején hitet tett a változások mellett. Ön ezt írja: „Nem tudom a közírókat sajnálni.” Végül így folytatja: „Már csak magamat tudom sajnálni, a köznépből való közoktatót, egész feleslegessé vált életemet.” Megjegyzem igazán nem tartom szép dolognak azt, hogy csak magát sajnálja az ember. Mindenesetre, ha ennyire nem szívleli a közírókat, ennyire őket teszi felelőssé mindenén, ennyire szeremé őket kínpadra vonni, akkor nagyon vigyázzon arra; nehogy maga is közíróvá váljék. - Feltételezem, hogy a Népszabadságban megjelent, köznek szánt írásáért megkapta a méltó honoráriumot. Publikációjának első mondata így hangzik: „Hogy ki a közíró - nem tudom pontosan.” Ezt követően máris igyekszik definiálni: „Azt gondolom, hogy az, aki a köznek, a közért ír, a közvélemény formálója és mint ilyen, felelősséggel tartozik a közélet történéseiért.” - Végül is véleményt mindenkinek szabad mondania, akár „közímia”, mint ahogy ezt Ön is megtette. Pont önnek nem kell felhívnom a figyelmét arra, hogy annak idején jeles íróművészeink, például Ady, Illyés is megtették, pedig ha valakiknek, hát nekik ez igazán nem volt kenyerük. Csak hát ők nem azért vállalták fel a közírást mert önmagukat sajnálták. SZARKAJÓZSEF
