Paksi Hírnök, 1995 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1995-03-31 / 13. szám
Paksi Hírnök 1995. március 31. HAGYOMÁNYOK, TÁRGYAK, MESTERSÉGEK Az érmék oldalai OLÁH ZOLTÁN Pach János civilként az erőmű raktárosa, de hobbija, mániája a lehetőleg minél régebbi, ritkább pénzérmék gyűjtése. Külön története van annak, hogyan is lesz egy raktárosból numizmatikus, de ezt hadd mondja el maga, az éremgyűjtő.- Mindig is vonzott a történelem, a már letűnt korok tárgyi emlékei, kultúráik hírmondói. A numizmatika irányába egy huszonöt évvel ezelőtti - bátyámmal együtt tett - barangolás során talált három római kori pénz terelt. A Magyar Tudományos Akal démiához tartozó szakosztálynak, a Magyar Numizmatikai Egyesületnek 1970 óta vagyok tagja, mint ahogy az Érmét Gyűjtők Egyesületének is. A szakmát egyre jobban elsajátítva arra törekedtem, hogyha lehet minél több országból, minél több fajta érme tulajdonosa legyek. Az a tapasztalatom, hogy egy gyűjtőnek az első tíz-tizenöt évében nem szabad szakosodnia, mert a kudarc hamar letörheti az embert, no meg nem olcsó mulatság egy komplett sorozat összegyűjtése. Magam egy Zsigmond király korabeli arany forintra vagyok a legbüszkébb, egy Ferenc József-féle húszkoronás egy svájci aranyfrankos mellett. Mindenkinek segítek, aki érdeklődik - bármilyen szinten - a numizmatika iránt, de nemcsak érmékkel foglalkozom, szinte mindenféle régiség érdekel. A vitrinem ékességei közé tartoznak ritka porcelántárgyak, emellett őrzök egy Mária Terézia idejében megjelent könyvet, de kaptam már nagyon szép bútort is. Pakson, a Báthory utca 1. szám alatti házban lakik feleségével Major György hetvenöt éves kovács, lakatosmester. Az ipart már nem űzi, saját gyönyörűségére formálódnak keze alatt a kapák, hurulók, gereblyék, padok vasszerkezetei, kályhaszerszámok. Ma már tán kevesen tudják hogyan is születnek ezek a kovácsolt tárgyak. Nagyon fontos a tűzi munka, a tűz a lelke az egésznek. Először is a kijelölt anyagot leszabom, aztán a fogóval a tűzbe tartom. A továbbiakhoz szükséges szerszámokat a kis locsolókannával együtt a satuhoz készítem és várok. Amikor megmelegedett a vas, a meleget odaszorítva a munkatárgyhoz öntözöm a vizet, aztán egy általam készített célszerszámmal megtekerem, alakítgatom a szépen engedelmeskedő vasat aztán jöhet a kovácsolás, nyújtás, majd a tisztázás, köszörülés, reszelés, attól függően mikor, mit csinál az ember. TŰZBEN SZÜLETIK A KOVÁCSOLTVAS LELKE Tizenhat éves korában tette le a mestervizsgát a Pécsi Iparkamaránál. A sárpilisi kovács 1961-ben költözött családjával Paksra a boldogulás reményében, s hogy ez mennyire sikerült, arról hadd valljon maga a mester, Gyuri bácsi.-Pakson akkortájt több kovácsműhely működött. Volt ugye a Fritz, a Hermann, a Sztánó, a Till Jakab, a Till Antal, na és a Fenyves kovács, a Kereszt utcában. Ahogy illik meglátogattam őket, de ,jó” paksi szokás szerint az idegen, gyüttment konkurencia nem volt szíves vendég egyikőj üknél sem. Később aztán, amikor már saját műhelyt alakítottam ki itt a házamban, már irigykedtek. Hajdanán még több ló volt, így nem csoda, ha ki se látszódtam a sok tennivalóból. Szerszámkészletet is kovácsoltam az ácsoknak, bognároknak, parasztszekeret újítottam föl, zárakat javítottam, készítettem újat, a sok kerti, mezőgazdasági szerszám előállítása is a kovács feladata volt. Volt egy érdekes esetem. Németkéren sehogy sem tudták kinyitni a postai széfet, elromlott a zárszerkezete. Mielőtt odahívtak volna engem már két fiatal szekszárdi kolléga két napig fárasztotta a „mackót”. Nekem mindössze tizenöt percre volt szükségem. Jólesik végigsétálni a városon, sok olyan tárggyal találkozom, amit én csináltam, hogy csak egyet említsek, a polgári iskola vasrács ajtaját nekem kellett eredeti állapotába visszaállítani. Sokat küszködtem vele, de sikerült. Legnagyobb fájdalmam az, hogy nem tudom átadni a tudásomat a fiataloknak, pedig azt nem akarom magammal vinni a harangszó után. Még egy tanműhelyben is szívesen tanítanék elméletet, gyakorlatot, de ehhez meg nincs képesítésem, meg talán igény se lenne erre, pedig ameddig ló lesz, addig kell kovács is.
