Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-12-16 / 43. szám
Paksi Hírnök 1994. december 16. ■HDITT A TŰZ JÁRT, ÉS ELVITT MAGÁVAL MINDENT... Csak egy szegre akasztott üres vállfa jelzi, hogy itt nemrég még emberek laktak... Vigasztalanul zuhog a hideg decemberi eső, teremtett lelket sem látni a dunaszentgyörgyi utcákon. Szombat délután van, útbaigazítás nélkül keresek egy házat. Nem nehéz megtalálnom: a címet ismerem, a látvány pedig messziről árulkodik. A falak állnak csupán, fölöttük két csupasz, kormos kémény mered az ég felé és néhány elüszkösödött gerenda maradványa jelzi a néhány nappal előbbi pusztulást. Kétoldalt, néhány méter távolságra frissen vakolt, nemrégiben épült házak, alig egy hete ugyanilyen volt ez is, egy család meleg fészke, s most az üres ablaknyíláson át csak egy szegre akasztott üres vállfa jelzi, itt nemrég még emberek laktak. A látvány, akárcsak az időjárás szomorú inkább mint döbbenetes. A tulajdonosokat keresem, Etessy Józsefet és családját, az ő otthonuk volt a Tolnai utca 6. szám alatti családi ház. Sokat nem tudok róluk, ám nemsokára éppen hazafelé tart egy távolabbi szomszéd, aki elmondja, hogy ama bizonyos szerdai tűz óta Pakson, az Alpári Gyula utcában laknak, ott kaptak ideiglenesen lakást. - Én nem voltam itthon, dolgoztam, amikor a tűz kiütött - folytatja -, de akik látták, mesélik, szörnyű volt, mint a zsír úgy égett a ház, a tűzoltók már bokáig álltak a vízben, de nem bírtak a lángokkal. Tudja, ez elemekből összerakott ház volt, a sok műanyag a panelokban, az éghetett. Szerintem, ami még áll, azt is le kell bontani. A feleség Pakson dolgozik, a Betekints csárdát bérli. Másnap délután, kevéssel nyitás után lépek be az Új templom utcai kis kocsmába. Vendég még nincs, a pult mögött fiatal, csinos cigány nő. Mondom kit keresek. - Én vagyok - válaszolja, s bemutatkozásomra rögtön szabadkozással kezdi: - Amikor égett a ház, csúnyán viselkedtem a paksi tévésekkel, elküldtem őket valahová. Sajnálom és bocsánatot fogok kérni tőlük, ki voltam borulva. De engem nem érdekel, semmi sem érdekel! — mondja. - Nem lehet ezt elképzelni sem: semmink nem maradt. Négy éve építettük ezt a házat, volt előtte egy régi, az is Szentgyörgyön, de nedves volt és a lányom asztmás, miatta is kellett az új és hogy a kicsi fiam is egészséges körülmények között éljen. Én állami gondozott voltam, s mikor onnan kikerültem, eldöntöttem nem fogok úgy élni, mint sok roma, mint anyám és apám, én „más” ember akartam lenni, és az is lettem. A féljem paksi sváb fiú, a ház a kettőnk keze munkája volt, sokat dolgoztunk, hogy megépüljön. Segélyt még életemben nem kértem, mindenért megszenvedtünk. Ilyen otthonom nekem az életben nem lesz; berendeztük, minden gombnyomásra működött, mint a Dallasban. Ezt a kocsmát bériem, úgy terveztem, hamarosan megnyitom a sajátomat Szentgyörgyön, a berendezés megvan a leégett ház alagsorában, az szerencsére megmaradt, azonkívül minden leégett. A ruha sem az enyém, ami rajtam van, gondolhatja, milyen érzés kölcsön cuccokban járni. A tűzről érdeklődöm, hogy mikor tudták meg: - Itt dolgoztam - mondja -, majd fodrászhoz indultam volna, mikor jött egy öltönyös úr és mondja: ég a házunk. Nem hittem elsőre, de aztán telefon is jött a tűzoltóktól. Beültem a kis Polskimba, hajtottam haza. Szörnyű volt, csak nézni tehetetlenül a lángokat, nem menthettem semmit. — A féljem az erőműben dolgozik, a főnöke nagyon rendes volt, azonnal kaptunk egy bútorozott lakást, itt Pakson a lakótelepen, de mi ez ahhoz képest amink volt! Megépült a ház, úgy gondoltuk az áfa-visszatérítésből megvesszük a cserepet, mert nekem szép piros cserép kellett, mást el sem tudtam képzelni. Mit kellett talpalnom, veszekednem az adósokkal, hogy visszakapjam a pénzünket, amiből megvehettem a cserepet. A lakásban faragott polcok voltak, bárpult, a tetőtérben temérdek virág és ez most mind nincs.-Újrakezdeni? - fakad ki - Minek? Most volt a tűz, legközelebb mi jöhet, a víz? Veszünk egy lyukat a lakótelepen, jó lesz az, nem kell rettegnünk, hogy újra odalesz a munkánk — fejezi be elkeseredetten, de látom a szemén, hogy nem így gondolja, hogy arról a meleg otthonról, amiről gyerekkorából legfeljebb csak álmodozhatott az intézetben, úgysem képes lemondani. Látom a szemében: maga sem hiszi, amit mond, s látom, hogy hamarosan nekikezd újraépíteni az életét. RÁKOSI GUSZTÁV
