Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-10-21 / 35. szám
Paksi Hírnök 1994. október 21. Történelemben: ritka pillanat & MOST IS NAPNYUGAT FELÉ KERESSÜK A HAJNALT... Ez a generáció 1956 októberében éppen ifjú házas volt. KÖVÉR TAMÁS Mit mondanak az ünnepről gyermekeiknek az apák otthon, a családokban? Mert ez talán a legfontosabb. Nem lehet elintézni azzal: „megszavazta a parlament, törvény lett, hogy ünnep” - ezt majd az iskolában mondják el, ahol gyakran szintén tanácstalanok. A család eddig, ha ünnepelt, lelkére kötötte a gyereknek, mit mondhat „idegenek” előtt... Ma erre nincs szükség, de tájékozódni tudni kellene. Mert mintha nem tudnánk mit kezdeni vele, pártcsatározásoktól függően mindenki mást magyaráz (bele) az ünnepbe. Attól függően, kinek, mikor állt meg az órája. A Történelmi Igazságtétel Bizottság, a Pofosz, és még számos más szervezet meghasonlott a kérdés kapcsán, ide is betolakodott a „ki az igaz magyar” kérdésköre, amelynek viszont nincs kritériumrendszere. Tehát mit tegyünk ma? Mit mondjunk a gyereknek, a külföldinek, a tájékozatlannak? Mit ünnepelünk? Annak idején a 48-ból nem engedtünk - 56-nak nincs ilyen körülírható tartalma. Más azoknak, akik részt vettek benne. (S az sem mindegy melyik szakaszban.) S megint más, akik csak tanultak róla (bizony nem mindegy mikor...). Volt egy rosszul működő diktatúra, a helytartót már azok sem akarták, akik idehelyezték. Mire emlékezzünk? Arra, hogy a betört kirakatba betették a pénzt, akik árut vittek el. Arra, hogy apáink-nagyapáink nem féltek és pár napig szabadnak érezték magukat. Feleltek önmagukért, ezért az országért, nem függtek vagy féltek senkitől. Ez minden történelemben nagy, ritka pillanat. És ebben talán ma is valamennyien egyetértünk-egyetértenek. Ünnepeljük ezt, és így A nagypapák, akik kora ifjúságukra emlékezve az Isonzóról vagy a ke' nyérmezei ütközetről meséltek, ugyanúgy belekeveredtek, mint a következő nemzedék, amelyik a negyvenes években volt - akár tetszett neki, akár nem: levente. Célba lőtt - fapuskával - értelmetlenségeket hallgatott gyepükről, a rög vérvalóságáról. Ez a generáció 1956 októberében éppen ifjú házas volt, megtanulta a korábbiaknál is idiótább zakatolásokat és csasztuskákat, és ha az előző generációra nézett, azok elkomoruló tekintetében tetten érte a maga csengőfrász-félelmeit is. Megtanulta, hogy nem mondhatja meg a saját véleményét, hogy a hivatalos nyilatkozat mindig elválik a magánéletbelitől, ahol még akár méltató, jó szó is eshetett I. Ferencz József ő császári és királyi felségéről, vagy a kormányzó úr őfőméltóságáról - ám az úr-szolga viszonnyal és kizsákmányolással terhes múltat bizony gondolkodás és differenciálás nélkül el kellett ítélni, és nem ártott megtanulni egy-két panelt az internacionalista hablatyból is a Szovjetunió világforradalmi vezető szerepéről. Azon a baljós télelőn, amikor az emberek októberben visszahívták a Rákosi által másodszor is sikeresen félreállított Nagy Imrét, ez a cvikkeres-kalapos, bajuszos egyetemi tanár éppen nem töltött be közéleti méltóságot, de még ő is úgy kezdte a parlament erkélyéről híres beszédét: „Elvtársak” - csak a zúgás figyelmeztette, hogy már nem ott van, ahol vélte, és talán már ő sem az, aki (egykori begyűjtési és belügyminiszterként) valaha volt... Bibó István nyilván téziseket fontolgatott a demokratikus szocializmusról, és a reformerek mellett lassan egymás közelébe húzódtak azok is, akik körül meghűlt a levegő. Gerő Ernő, Marosán, Münnich és Kossá mind-mind fontolgatták, hogy meddig tűrik mindezt az oroszok, nem kellene-e kérni, hogy csináljanak már rendet... Kádár még nem volt köztük - a történelem mindig azoknak ad lehetőséget, akik eleinte nem is kérik, s aligha értik. Mégis: hogyan keveredtek ebbe a nagypapák? Viharkabátban - azóta is alig látni ezeket a vitorlavászonból való, nehéz, impregnált, lebemyeges felöltőket, hatalmas vállöltésekkel, számos zsebbel, egyszerű homok- vagy lehetetlen gyufásdoboz-lila színekben, fokozottan - legfeljebb halászokon... De hát Krisztus kora óta a halászok prófétákká és vallásalapítókká lesznek. Talán egyszerre megelégelték a kettősségeket: a csengőfrászt, a Flortobágyra kitelepített, vagy Recskre, Kistarcsára hurcolt ártadanokat, és mellette a Szabad Nép-félórákat, az MHK tízperceit, a kopasz diktátort, akiben mindig Moszkva helytartóját látták - akkor is, amikor Moszkva éppen nem akarta, hogy helytartó legyen. Egypárti állam - talán ezt érezték meg - nem szimplán a gonosz megtestülése volt. Az is, hiszen elszabadította a legalantasabb önzéseket-indulatokat, üldözte az értelmet, és a demokrácia esélyegyenlőségét a kifosztottak vagyon- és engedelmesség-egyenl őségévé tette. A társadalmi haladásról papoló bikkfanyelv még a marxizmus klasszikusainak ismeretét sem tűrte: harmadosztályú, iskolázaüan szemináriumvezetők interpretációi jelentették a „fejlődést”. Talán megelégelték, hogy az Isten mindenhatósága is a templomok nagyratörő ívei alól a pártházak nyomott termeibe vonult át, s a hozzá tartozó szeretetparancsot is feledve, mindebből csak a feltétlen engedelmesség, és az imperialista osztályellenség gyűlöletének igénye maradt. Megelégelték. Miben maradtak azonosak korábbi önmagukkal? Nyilván tévedéseikben és reményeikből, hogy nem hagy bennünket magunkra igazunkkal a nagyvilág. Abban a hitben, hogy a balos ideológiák felkent papjai is belátják: a betanult tételek szerint képtelen működni a társadalom. Talán arra is emlékeztek, hogy itt egy olyan nyelven beszél egy ország (és a határokon túlrekedt rokonok), ami még Sztálin megállapítása szerint is egy politikai nemzet jellemzője, s ezen a nyelven egyformán ítélték el a politikai erőszakot, akár a zsidóvagyon nyilas harácsolásában, akár a középosztály kommunista gleichschaltolásában mutatkozott meg. Éelkileg polgárok voltak ők - már akkor is. Lelkileg csak. A vagyon, az ma sincs meg hozzá. „Polgár az, akinek tartalékai vannak” - írta a század egyik legnagyobb magyar írója. Márai Sándor volt, aki feltárta, hogy ezekhez a tartalékokhoz miféle felelősség tartozik. Amikor „az októberi eseményekre” sor került (így, előjel nélkül említették még évekig, magántársaságban, ahol mindenki szorongva ápolta halottai emlékét, s nem volt tanácsos kötélről beszélni, akárki kötötte is végére a csomót) — Márai a Szabad
