Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-09-09 / 29. szám
1994. szeptember 9. Paksi Hírnök m A ,jómódú” polgár egyre kevésbé igényli a cipőjavítást. A kiszolgált lábbelik többnyire a szeméttárolókban kötnek ki. KÖNNYEN MEGESHET, MIKOR SZÜKSÉG LENNE •• RANK: NEM LESZÜNK... lovaimat Komáromba, Döbröközbe, Kurdra.- Mikor vásárolta az első lovát?- Ezerkilencszáznyolcvanötben vettem a tsz-től egy kiselejtezett sárga kancát. Nekik nem kellett, én viszont láttam benne fantáziát, mert ismertem azokat a gyönyörű csikókat, melyeket korábban ellett. Nem is csalódtam benne.- Nem lehet leányálom a sofőrködés mellett nyolc ló gondját viselni...- Néha valóban kiborul nálam is a liszteszsák, sokszor valóban úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Képzeljék el, hogy mit jelent hajnali kettő óra ötven perckor kelni. Ekkor abrakolok, amíg a lovak esznek, kitakarítom az istállót, ezután szecskát vágok nekik, utána jön az itatás, majd a széna. Négy óra tízkor már indul az autóbuszom, s csak este térek haza.- Gondolom nem olcsó dolog lovakat tartani...- Pénzben nem lehet kifejezni. Például, ha valaki meg akar venni tőlem egy hároméves csikót és én azt mondom, hogy az ára száz-, vagy kétszázezer forint, akkor a kuncsaft csak szömyűlködik. Senkit nem érdekel, hogy mennyit evett meg három év alatt az a fiatal állat, hogy mennyi vesződség volt vele. Indulunk a karámba. A bejáratnál kissé elbizonytalanodok, látva, hogy két csikó vágtázni kezd jöttünkre.-Fél a lovaktól? - kérdezi Ferenc, de máris nyitja a kaput. A két „rakoncátlan” közben megszelídül, hívására hozzánk ügetnek, megállnak előttünk. - Oszlophoz kötve egy gyönyörű szürke kanca áll.- Ezt miért kötötte ki? —Vigyázni kell vele, nagyon szeret rúgni. De a másikat nyugodtan megsimogathatja. Ugye szépek? Odalépek a barna csődörhöz. Ismerkedik velem, hegyezi a fülét, felemeli a fejét.- Szépek - mondom. Cipők újabbakra, még drágábbakra cserélődnek. Senkit nem érdekel, hogy jóval olcsóbban jönne ki a javítással, úgy látszik ezt a „luxust” egyelőre megengedhetjük magunknak. Nemrégiben hallottam: A szegények divatja a suszteráj. Pakson az utóbbi években nagyon megfogyatkozott azon cipészmesterek száma, vagy úgy is mondhatnánk: talán nem is a cipész kevés, hanem kevesen dolgoznak a szakmájukban. A hetvennégy éves Horváth János azonban továbbra is fáradhatatlanul végzi munkáját. A cipész munkáját azonban egyre kevésbé igénylik az itt élő emberek. Sajnos, mi nem vagyunk olyan helyzetben mint a fodrászok, akik szépen szaporodtak. Úgy látszik rájuk nagyobb szükség van. A szakma utánpótlása is gondot okoz, nagyon sok példa van arra, hogy fiatalok leszerződnek három évre tanulónak, de már az első évben elmegy a kedvük a mesterségtől. Nagy nehezen levizsgáznak, a későbbiekben azonban eszük ágában sincs a szakmájukban dolgozni. Negyvenöt éven keresztül élveztük az állam bácsi dotációit - nemcsak a cipőre. Azoknak az „áldott-átkozott” időknek vége. Lehet, hogy a jövőben nagyobb szükség lesz ránk cipészekre, jelenleg azonban ennek semmi jele. Könynyen megeshet, hogy amikor szükség lenne ránk, akkor már nem leszünk. Egyszerűen kihal a szakma.-A vállalkozók többsége az adót említi elsőként, ha a gondok felől érdeklődünk.-Azon kevesek közé tartozom, akik azt mondják, hogy nem sok az adó. Ha nincs nagy jövedelme az embernek, nem adóztathatják meg olyan súlyosan, hogy felhagyjon a munkájával.- Ortopéd cipőkkel, illetve betétekkel is foglalkozik...-Ezeket sem igénylik különösebben, pedig sok a beteg lábú ember, kisgyermek. Faddon, hatvan évvel ezelőtt ültem le édesapám mellé, aki szintén cipész volt. 1941-ig vele dolgoztam. Később Budapestre kerültem. Ötvenegy-ötvenkettőben a Minőségi Cipőgyárban dolgoztam. Sztahanovista lettem. Ötvenkettő végén visszaköltöztem Faddra, ötvennégyben megkaptam az iparengedélyemet, azóta önállóan dolgozom. Cipészkedtem Bogyiszlón és Dunaújvárosban. Kilencvenben költöztünk Paksra. Horváth János fáradhatatlanul végzi munkáját. De hol az utánpótlás?
