Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-10 / 5. szám
1993. március 10. 7 PAKSI HÍRNÖK Kilépés az életből Gondolatok fiatalkori öngyilkosságokról Szomorúan időszerű mostanában Pakson fiatalkori öngyilkosságokról beszélni. A hozzátartozók fájdalmában osztozva értetlenül állunk a tragédiák előtt, hogyan vethetnek önmaguk kezével véget életüknek szinte még gyermek fiatalok, akik a felnőttek szemében a jövendő életet, az életörömöt testesítik meg. Nehéz, de kényszerítőén szükséges az a kérdés, hogy mi vezethet egy-egy még alig megkezdett életút végleges megtöréséhez, s mit tehetünk mi az életből való kilépés döntésének elodázásában vagy megváltoztatásában. Az öngyilkosság, az önpuszfi'tás, a saját személyiség ellen fordított agresszió végletes formája. Az öngyilkossági kísérletet és a halállal végződő öngyilkosságot elkövetők között a serdülők és az ifjak számaránya igen magas. Ebben életkori sajátosságok is szerepet játszhatnak, hiszen ezt az életkori szakaszt a szélsőséges hangulati ingadozás, a meggondolatlan, gyors, rövidzárlati cselekvésre való hajlam, a kudarctűrés alacsony foka jobban jellemzi, mint a későbbi életszakaszokat Hiba lenne azonban a fiatalkori öngyilkosságok magas arányát döntően az életkori sajátosságok szerepének tulajdonítani. A valódi okok általában máshol gyökereznek: mély és tartós érzelmi megrázkódtatásokban, a szőkébb és tágabb közösségekben (család, iskola, csoport-, és párkapcsolatok) elszenvedett kudarcokban és konfliktusokban rejlenek. A felnőtté érlelődés hosszú szakasza, a gyermekkorból a felnőtt korba való átmenet számos nehézséggel, ellentmondással terhes. Ebben az életszakaszban a személyiségfejlődés központi és legszembetűnőbb megnyilvánulása az önállósodás heves szükséglete. Az erős függetlenség-, szabadság- és önállóságvágy nyilvánul meg az eredetieskedésben (amit kezdetben még csak felületi jelenségekben, külsőségekben, pl. öltözködésben, modorosságban stb. képes megvalósítani), a felnőttek bírálásában, a kifogyhatatlan vitakedvben, a kortársi csoportok tekintélyének a felnőttek tekintélye fölé kerekedésében. Az önállósodás legégetőbb problémája a „Ki vagyok én?” kérdés, a saját személyiség, az én meghatározása. Az én körülírásában, az énazonosság létrehozásában kiemelt szerepet kapnak a hasonló problémákkal küzdő kortársak. A hasonló és ellenkező neműekkel kötött barátságok, párkapcsolatok, az egykorú társakból álló csoportok igen sok visszajelentést adnak az én „azonosításához”. Az önállósodási vágy és az énazonosság megteremtésének kudarca óhatatlanul a személyiségfejlődés diszharmóniájához, lelki szenvedéshez, beilleszkedési zavarokhoz vezethet A kudarcok okozta krízisállapotok kialakulásában döntő szerepe van a szülők és a gyerek kapcsolatának, sőt e kapcsolat egész történetének. A válságállapotok a látszat ellenére nem egyik napról a másikra alakulnak ki, hanem általában hosszú előtörténetük van. így pl. válságállapot kialakulásához vezethet a szülők és a gyermek egymáshoz való túlzott kötődése, az összetartozás kizárólagossága, ami a gyermeket roppant erős érzelmi függőségben tarthatja. A gyermeknek az ebben az életszakaszban egyébként is meglévő konfliktusait fokozza az a bűntudata, hogy az őt annyira szerető szülőktől „szabadulni” akar, s a szülőkkel szembeni elfojtott agresszivitása egyre inkább megterheli. Ez az agresszivitás a kortársakkal szemben szabadabban nyilvánulhat meg, ezért a konfliktusos gyermeket a kortársi csoportok nem szívesen fogadják be, szociális rangjuk alacsony. Ugyancsak válságállapot kialakulásához vezethet a gyermek érzelmi elhanyagoltsága, magára hagyatottsága, hiszen így nem kapja meg az énazonosság kialakításához szükséges visszajelentéseket aminek következtében nem tudja magát meghatározni, így az önmagáról alkotott képe széteső és ellentmondásos lesz. A gyerek bizonytalanná válik önmagában és másokban, s ez az állapot tovább mélyül, hiszen energiáit egyre kevésbé tudja önmaga megismerésére és társas kapcsolataira fordítani. Bűntudatossá és szorongóvá válik. A mély, súlyos krízisállapotok öngyilkossági kísérlethez vagy halállal végződő öngyilkossághoz vezethetnek. A fiatalkorú öngyilkosok mindenben és mindenkiben csalódtak. Elvesztették bizalmukat a külvilágban, az emberekben - és ami ennél sokkal súlyosabb - önmagukban is. Ezzel az állapottal a személyes biztonságérzés teljes elvesztése jár, amely elviselhetetlen szorongást okoz. Miután a problémák reális megoldásának kísérlete ebben az érzelmi helyzetben tökéletesen reménytelennek látszik, az állapot pedig elviselhetetlenül kínzó, az egyetlen kiút a helyzet megszüntetésére önmaga megszüntetése, azaz az öngyilkosság. Az öngyilkosságot megelőző történéssorban tehát az igazi kiváltó oka mindentől és mindenkitől való elszakadás folyamata, az elviselhetetlen szorongás és egyedüllét állapota. Az öngyilkossághoz legtöbbször hosszú, évekig tartó út vezet és ennek mérföldkövei felismerhetők. A környezetünkben élőkhöz való mélyebb odafordulással, nagyobb odafigyeléssel felismerhetjük a másikban azt a sajátos beszűkülést a jövő reményeinek elvesztését és azt a türelmetlen feszültséget amely az élet befejezésére, az elviselhetetlennek vélt élethelyzet megszüntetésére sarkall. Az öngyilkosság előtt álló ember lelkivilága nem racionális szervezettségű, ellentmondásokkal és szavakba nehezen önthető érzelmi feszültségekkel van teli. Néha nem is nagyon tudja megfogalmazni a benne zajló történéseket máskor pedig nem akarja felfedni szándékát nehogy abban megzavarják. Éppen ezért a másikhoz való odafordulás, empátiás viszonyulás az alapja annak, hogy a veszély felismerhető legyen. Az öngyilkossági kísérlet vagy a halállal végződő öngyilkosság egyaránt segélykiáltás: nem a halál utáni vágy, hanem az élet elviselhetetlenségének megváltoztatása utáni igény fejeződik ki benne. Ezért van az, hogy a válsághelyzetre a figyelmet drámai módon felhívó öngyilkossági kísérletek száma jóval magasabb, minta halállal végződő öngyilkosságoké. Aztfejezikki, hogy az öngyilkossághoz vezető út egyik állomásán sem volt szívünk megérezni és fülünk meghallani a burkolt segélykiáltást a támogató emberi kapcsolat keresését a krízishelyzetre való félénk célozgatást DR. HORVÁTH IMRE CSUHA SÁNDOR pszichológus pszichológus Nyilatkozat a „szekták” kérdéséről A kereszténység és más világvallások sokfélesége időnként még azoknak a demokratikus társadalmaknak is gondot okoz, amelyeknek a tolerancia már a közgondolkodás része lett. Ezekben a társadalmakban sem mindig számolnak azzal, hogy a vallások világában és ezzel az emberek világnézetében és hitgyakorlatában is bekövetkezhetnek változások: nagy történelmi értékekkel és hagyományokkal rendelkező vallási irányzatok társadalmi befolyása, tekintélye csökkenhet ugyanakkor új, addig ismeretlen vallásos mozgalmak keletkezhetnek - vagy a már ismert meglévő egyházi kereteken belül alakulhatnak ki olyan megújító és reformkezdeményezések, amelyekből új egyházak is születhetnek. Ahol a politikai elit a társadalom többsége által ismert és megszokott vallásokra támaszkodik, az ilyen vallási kérdések szinte kivétel nélkül szenvedélyes, indulatos vitákat váltanak ki, és ezt nem egyszer erőszakos állami beavatkozás követi. Az alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó demokráciák kezelési módja ezzel szemben az, hogy az új vallási kezdeményezésekkel és irányzatokkal párbeszédet indítanak, s lehetővé teszik számukra, hogy a társadalom sokszínűségét gazdagítva, törvényes keretek között folytathassák hitéletüket. A vallási kérdések XX. századi magyarországi kezelésének az volt a fő jellemzője, hogy a vitákat a hatalom diktatórikus eszközök alkalmazásával igyekezett az államegyház, illetve a privilegizált egyházak javára eldönteni. A ’20-as évektől kezdve az egymást követő magyar politikai rendszerek vezetői rendőrségi ügynek tekintették az új vallásos csoportok és mozgalmak felbukkanását és tevékenységét, s e közösségeket mind a Horthy-korszakban, mind a kommunista érában keményen üldözték. A magyar szektázási kampánynak jelentős társadalompolitikai háttere is van. A „tiszta nemzetben és fajban” gondolkodó nacionalista ideológia a fajvédelem egyik fontos feladatának tekinti a vallási „tisztaság” megőrzését, aminek letéteményesét egyrészt bizonyos tradicionális egyházakban, másrészt a magyar fundamentalizmusban, illetve e kettő sajátos kombinációjában látja. Bizonyos politikai erők a nemzeti egység megteremtéséhez elengedhetetlenül fontosnak tartják a vallási egységet is: így ami ezt szerintünk megbonthatja, illetve ami az ő steril vallásos eszményképüket megzavarhatja, azt társadalomellenesnek, destruktívnak és veszedelmesnek bélyegzik meg. A törvényes keretek között működő keresztény mozgalmak és vallási csoportok szerintünk hozzátartoznak egy fejlett társadalom plurális képéhez, s létükkel, tevékenységükkel elősegítik a demokratikus tradíciók megőrzését, illetve a tolerancia és más polgári elvek kialakulását Budapest 1993. február 10. A HIT GYÜLEKEZETE VEZETŐSÉGE
