Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-12-15 / 25. szám
1993. december 15. 5 PAKSI HÍRNÖK A kirándulás sztárja: „malacunk” volt, hogy volt egy malacunk... Szent Orbán dicsérete Még sütött a nap, amikor a társaságot tovább vitte a busz. Méghozzá Hajósra, ahol az ismert bormúzeum volt a következő úticél. Ide még azoknak is érdemes volt eljönni a magyarok közül, akiket nem a borkóstolás csábít, hiszen Hajós, igazi ritkaság. A faluban - mint az idegenvezető elmondta - ezeregyszáz lakóház van - és külön mintegy második településként ugyanennyi pince is, azaz minden családnak, némelyiknek több is - van pincéje, ahol hektószám őrzik és érlelik a hegy levét. E pincefalu főterén áll Szent Orbán szobra, aki egyfajta igazi termésfelelős. Ha rossz a szőlőtermés, akkor megcsúfolják, megdobálják tojással, ha jó: jár neki a babérkoszorú. Persze Hajóson nem panaszkodhatnak. Messzeföldön híres a bormúzeum, amely a „műfajban” igazi ritkaságnak számít, hiszen ezerszámra tárolnak itt palackokat a legfinomabb borokkal, s hogy nem a levegőbe beszéltek: a borkóstoló sem maradhatott el. A társaság az egyik nagyteremben állt meg, s a pince hangulata is már eleve kedvet csinált a finom nedűkhöz, hiszen a hordókon és a palackokon ott fehérlett a nemes penész, a boltívek alján és a pince falainál az állványokon pedig az 1972-es borvilágkiáUítás versenyeztetett, számos náció által termelt legfinomabb borok palackjai feketéllettek. Aztán megnyitottak pár palackot. Az egyik bor, amelyet megízlelhetett a társaság: egy tízéves fehér, kicsit édeskés bor volt, bizony mit is mondjunk: nem mindig kerül az ember asztalára ilyesmi. A másik egy vörös, 1986-os Merlot volt. Szárazabb volt ez az előzőnél és testes. Bizony nem árt az efféle kóstolónál, ha vigyáz az ember magára. De azért a vendéglátók ezt megtették: hiszen a kóstoló az csak kóstoló így a feljövetel mégsem volt sokkal nehezebb a pincéből, mint a lemenetel. Mert, hogy a kóstoló nem több egy-egy decinél. Aztán nem is olyan olcsó mulatság, hiszen a tízéves bor, egy hét decis palack ára bizony hat-hétszáz forint. Hiába, a finomság pénzbe kerül. - Jó jó mondotta mindenki, és kezdte érteni a társaság, amit az idegenvezető mondott: nem véletlenül a hajósi „borközpont” volt a kalocsai érsekség fenségterülete Vár a Prelátus A jó bor ízével a szánkban buszunk hazafelé vitt bennünket. Vissza, Paksra, méghozzá a Prelátusba, ahol már az Új Hullám söröző' munkatársainak köszönhetően a disznó - hurka, kolbász, pörkölt és sülthús formájában, a tálakban várta a társaságot, az esti vacsorához. Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy a disznótorosból hatalmas lakomát lehet csapni. Persze, már ami a mennyiséget illeti. Pillanatok alatt eltelik az ember, de mint a gasztronómiában általában, nem is a mennyiség a fontos, hanem a minőség: az ételek íze, zamata. Nos, panaszra igazán ezúttal sem volt ok. A vacsora késő estig tartott. Mert a jó étel mellett bőven volt jó szó is, és ismét lesz majd mire emlékezni. Mint ahogyan volt öt év után is. Elhangzottak az ilyenkor szokásos pohárköszöntők, és volt némi ajándékozás is, már ahogyan az ilyenkor szokás. * * * Aki még nem tudná: Pakson szinte már igazi finn-magyar kultusz van, műszakitudományos - képzőművészeti - kulturális kapcsolatok, hagyomány és barátság, amelynek csupán egy kis epizódja volt e közös kirándulás. Paksi gyerekek utaznak Finnországba, magyar gyermekek rajzolnak, vetélkednek. Valahol természetes dolgok ezek és őszintén igazak. Jó így együtt. Kár, hogy csupán - legjobb tudomásom szerint - Pakson van ilyen vagy ehhez hasonló finn-magyar barátság. Távoli rokonaink, nyelvrokonaink szinte magától érthetően állnak közel hozzánk. Elköszöntünk, de el nem búcsúztunk. Mert a folytatás: következik. KISS G. PÉTER
