Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-10-20 / 21. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1993. október 20. Tilajdonképpen vállalkozót jelent az angolban az „undertaker” szó - ám ezt a megjelölést elsősorban a temetkezési vállalkozó foglalkozásának diszkrét megjelölésére használják általában. Ezt az információt nem tudta számos honfitársunk, s ezért nem is nagyon értették a ködös Albionban, hogy november 4-e után miért vette útját London felé megannyi magyar temetésrendező... De nem egyszerűbb elmagyarázni a külföldinek azt sem: mi is történt a trianoni határok közé szorult kis országban november 4-e előtt Ha külföldiekkel beszélgetsz - azokra gondolok persze, akikkel valóban érdemes is -, bámulatra méltó tájékozottságot is képesek felmutatni térségünk ügyeiben. És valóban nem a tsikosch-gulasch-fokosch „szentháromságára” gondolok. Sorolják, hogy Kelet-Berlin, hogy Poznan, és hogy Bjúdápeszt hogy orosz tankok, meg (egyidejűleg) szuezi válság - és a többi... A felsorolás után meg ott a kérdés, hogy hát mi is történt akkor valójában? Magyar részről elhangzik a borongós és nem indokolatlan reakció, hogy magunkra hagytak, megint magunkra maradtunk - miként annyiszor. Magunkra, mint Mohácsnál (1527-ben már javában folytak a német vallásháborúk), s a birodalom, amelynek határőrvidékévé lettünk, amikor a Luxemburg-házból származó Zsigmond királyunk előbb (bátyja nyomán) cseh király (és így a hét választófejedelem egyike), majd német-római császár lett El is ment tőlünk, belügyeinket a vetélkedő főúri ligákra hagyta, menlevelet adott Húsz Jánosnak, majd a konstanzi zsinat határozata nyomán eretnekégetést rendezett A széteső birodalom - (egészen a napóleoni felosztásig) voltaképpen laza egységben maradt - míg mi, magyarok, átéltük a várháborúk korát 1606- ban a vasvári békében a Habsburg uralkodó visszaadta a töröknek Zrínyi megannyi, vérrel visszaszerzett harcának eredményeit.. De hagyjuk a régmúltat Vannak, akik - beleolvasva az elérhető (és sokáig tiltott) irodalomba, memoárokba -, Sztálint emlegetik, megemlékeznek a magyar Gulágról, és számba veszik a forradalomhoz vezető okokat De alighanem minden azon múlik: ki mit gondol a forradalomról. Ezt a forradalmat - hivatalosan - három és fél évtizeden át „ellenforradalomnak” kellett nevezni. Mindez logikus folyománya volt a korszak zsinórmértékül szolgáló elméletének: „ellen” jelzőt előtagot kapott mindaz, ami a Kreml (éppen aktuális) urainak legitimitását nem igazolta volna - politikai bizottságostul, főtitkárostul -, az állampárti pártállam öröknek beállított rendszerében. Dehát nem is ez a fontos, merthogy a közhelyszintig megismertük. A fontos az, hogy a polgár - aki egyes szerzők szerint - bizony hiányzik a magyar történelemből - vajon mit gondol erről a forradalomról... „Polgár az, akinek vannak tartalékai” - írta Márai Sándor. S ez egyszersmind némi konzervativizmust is feltételezne, amelytől talán távolabb áll a romantikus forradalmi hevület, s közelebbinek tűnik a vasárnapi mise után a közös dolgokat kalapemelve megtárgyaló, megállapodott, meglett emberek nyugalma. Ám ellenpélda is van. 1848-as forradalmunkat „burzsoáznájá reváljúcijá”-ként minősítették a marxista indíttatású történelemkönyvek (bár a jelző ott nem volt szándékosan pejoratív) - de tudjuk: azt azért elsősorban jurátusok, márciusi ifjak csinálták -, letétetve az esernyőket a filiszterekkel a Nemzeti Múzeum előtt... íme a romantikus lendület 1956 - számosán mondják -: a „pesti srác” megjelenése a világtörténelemben, a Corvinközi ellenállás, Mindszenty diadalútja a fogságból az addig Pálinkás néven a damaszkuszi útra lépett Pallavicini-ivadék kíséretében, aki később életével fizetett a szabadításért A külföldről itt jártak is megírják számos helyen, hogy a szétlőtt város feltört kirakatai-Forradalmunk és Európa ból ugyan elvittek ezt-azt az emberek, így szerezve meg amire szükségük volt -, de az érte járó pénzt ott hagyták a kirakatban, s hosszasan lobogtatta a szél a bankjegyeket.. Mit mond hát - így utólag, s idegenekkel is megvitatva - mindez? Az emberek úgy viselkedtek, ahogy moráljuk engedte. S a morális tartásért (ccserébe? vagy csak, mert elképzelhetetlen volt számukra, hogy egyszercsak ne jönne el az igazság órája - s ha eljön, miért ne mostanában tenné...) várták, hogy igazukat elismeri a világ... A válasz ismert Most írás közben nem tudom biztosan: John Foster Dulles mondta-e, vagy egy másik amerikai külügyminiszter -, de nem volt kívánatos, hogy a Szovjetunióval határos ország mégoly igazságosnak tűnő harcába beleavatkozzanak. S miközben itthon megkezdődött a megtorlás, annyit tettek, hogy néhány évig megakadályozták Kádár és Münnich kormányát abban, hogy elfoglalja helyét az ENSZ-ben. 1956 persze Nagy Imre bajusza és cvikkere is -, a mártír miniszterelnöké, aki éppenséggel a moszkvai Kominform, a dimitrovi hírhedt Tájékoztató Iroda egykori káderéből, koalíciós kormányok MKP-miniszteri karrierjén át magasodott ki a felismerésig: hogy a nemzeti kormánynak az adott helyzetben össznemzeti és nem pártérdeket kell szolgálnia... Emlékszem vitákra a múltból. Szimpatizánsai a pártállam idején „naivitással” vádolták, merthogy bejelentette kilépésünket a Varsói Szerződésből, és kinyilvánította semlegességünket Néhány oldallal odébb, a Kronológiában látom: a szomszédos Ausztriából egy évvel korábban vonult ki a Vörös Hadsereg, hogy soha többé ne téljen vissza. Ilyen ez a naivitás. Azután ott van Bibó István magatartása, akire memoranduma fogalmazása közben nyitnak rá parlamenti irodájában az oroszok... Nagy-nagy tanulság: őt sem tartóztatták le azonnal... Az önkényuralom, a megfélemlítés technikája másként működik. A későbbi ítéletek a megfélemlítést szolgálták, s a túlélők börtönéveit követő álláskeresései, segédmunkái és „négermunkái” - az agyonhallgatást. De három évtized is kevés ahhoz, hogy mindez ne forduljon az ellenkezőjébe. Mi működik itt? A „népiélek”? - Megint egy romantikus szó, amivel a tárgyilagos vizsgálódó (ha elsősorban megérteni és nem lelkesedni akar, csak azért, mert ma már lehet), „az értelem feszítővasával” élve - miként Márai Sándor írta - vajon miféle konklúziókra juthat? Jó, talán van egyfajta képe arról, kik vagyunk, és honnan jövünk. A múltunkban ott van Mohács, a cserbenhagyottság érzete, az Európába vágyás, és Európa - gyakorta puszta érdekeken, üzleti számításon alapuló befogadókészsége, vagy éppen annak hiánya. Kevesen vagyunk, nyelvünket csak nyugati Universitasok magyar tanszékein passzióból, romantikából magyarul tanuló csudabogorak értik... A lelkületűnketamennyiben elemezhető kategória ez egyáltalában - bizonyára ennyien sem. Mert néha még mi sem. Ez az a helyzet, ez az a történelem, ahol a maga módján egy kissé mindenkinek igaza van. Itt mindig felborulnak a dolgok, érvényesül az „átjáróház-effektus” a Kárpát-medencében... Egy szerkesztőm - olvasva égy ünnepi számba írt publicisztikámat - az „ahá élmény” örömével kiáltott rám: „dehát ez azt jelenti, hogy egyszer a németek vannak itt, másszor meg az oroszok...!” (És persze nem is akarta engedni megjelenni. A következő héten figyelmetlenebb volt a cenzor. És a rákövetkező héten ablakot tisztítottak azzal a néhány sorral is.) A mi lelkületűnk? Mifélének látnak benlA nünketa lebontottvasfüggöny túlolda* *• Iáról? „Undertaker?” Örökösen mi lennénk a temetkezési vállalkozók? Talán egy ideig még igen. Merthogy exportőrként már tárgyalhatunk velük, de munkavállalóként még nem. Nem vagyunk még európai polgárok. De mi tudjuk ezt magunkról, sőt róluk is: hogy egészében még ők sem azok. A mi titkunk, erőnk (gyengeségünk is) annyi, hogy nélkülünk nem is lehetnek azzá, amit ebben az európai fogalomban elképzeltek magukról. S amikor a normáiról szólnak, abban benne van a magyar 1956 példája is.
