Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-10-20 / 21. szám
1993. október 20. 3 PAKSI HÍRNÖK Tuba János portréja A megbékélés jegyében Az 1956-os események Pakson nem jártak nagyobb véráldozattal, s ebben nem kevés szerepe volt egy paksi tanárembernek, aki akkor a járási nemzetőrség parancsnoka volt Az azóta hozzáférhető bírósági aktákból az is kiderül, hogy az illető az akkor bizony nehéz helyzetben lévő kommunista funkcionáriusoknak a saját lakásán is felkínált védelmet Mindezek ellenére börtönbüntetésre ítélték, később eltiltották foglalkozásának gyakorlásától A paksi városi bíróságon - amely akkor a községháza épületében működött - ugyanakkor a tárgyalás ideje alatt az első sorokban ülő „pufajkások” egy csoportja kórusban skandálta: kötelet Tubának, Gárdainak... (Gárdái György a járási nemzeti Bizottság elnökhelyettese volt - a szerk.) Tuba János azóta már meghalt így az akkori és későbbi eseményekre Tuba János leánya, Éva emlékezik vissza, abból az alkalomból, hogy Tuba Jánost felterjesztették a Magyar Köztársaság Elnökéhez, az ’56-os Emlékérem posztumusz adományozására. * * * — Amikor az események 1956 októberében megindultak, én nyolcéves voltam, és az akkor történtekből igazán keveset fogtam fel - emlékezik vissza Tuba Éva. - A rádió indulókat játszott, mi apánkat igen keveset láttuk, és mi mindig azt tudtuk, hogy 6 rendet tart, rendet csinál. Egy-egy nagyobb társaság a hallban beszélgetett, nekünk oda nem volt szabad bemenni, bár az ajtó mögül sok mindent hallottunk. Ők az eseményeket vitatták meg, bár minket, mint gyermekeket ezek nemigen érdekeltek. Amikor azt mondtam, hogy ő rendet akar, akkor azt gondoltam, és ez már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a közszerepelést ő azért vállalta, hogy itt valóban ne kerüljenek sorra az atrocitások, és valóban béke legyen; mint ahogyan Pakson nem is került sor lövöldözésre, vagy lincselésre. „Mi nem vagyunk bíróság, itt rendnek és békének kell lenni” - ezt hangoztatta mindig apa. A november negyediké viszonylag hamar eljött, és akkor sok minden megváltozott Hosszú éjszakai beszélgetések kezdődtek, és valószínű tudták, hogy baj lesz, és nehéz idők következnek, s mint kiderült, joggal tartottak a várható megtorlásoktól. Azt mi is éreztük, hogy baj van, elsősorban az édesanyánkról tudtuk, hiszen őt nagyon jól ismertük, minden rezdülésére odafigyeltünk, és tudtuk, hogy az ő nehéz aggodalma nem sok jót sejtet A következő emlékkép, ami Évában megmaradt: a házkutatás el nem felejthető percei: — Szinte a lakásban mindent kiforgattak. Hárman vagy négyen lehettek. Nálunk elég sok könyv volt, az összes könyvet átvizsgálták, arra különösen emlékszem, hogy nekem volt egy orosz olvasókönyvem, ami tele volt szép képekkel. Én nagyon fájlaltam, mint kisgyermek, mit akarnak az én könyvemtől? A szekrényekből - bár nem volt benne sok - mindent kisöpörtek. Az anyám nagyon sírt Mi egy sarokban álltunk, mozdulatlanul. Aztán apánkat már nemigen láttuk: elvitték és nem jöhetett haza. Azt még tudtuk, hogy most folyik a tárgyalása Pakson, arra az édesanyám elment Az apánkat a következő év karácsonyán láttuk viszont ismét-erre emlékszem. Az édesanyánk megmondta nekünk, hogy apa a börtönben van. Vácon ült, mi tudtuk, hogy igaztalanul van fogságban. A börtön ideje alatt is válthattunk azonban levelet, sokat úgy kaptunk, hogy vastag fekete vonalakat húztak benne - mint később megtudtuk, a cenzorok. A mi leveleinket ő is hasonló „javításokkal” kapta meg. Egyszer két bennünket, hogy küldjünk egy képet. Egy amatőr fotós fényképezett je bennünket, ezt el is küldtük neki. (Ez a kép látható itt most lapunkban - a szerk.) Erről a képről ő azt írta: küldjünk egy vidámabbat Akkor küldtünk neki egy másikat Az iskolában - én akkor ötödikes voltam - maradt egy kellemes élmény, az egyik tanárom - aki egyébként rendszeresen járt hozzánk — elvitt engem egy Tuba János 1956-ban írószerboltba, és vett mindenfélét: füzeteket, iskolaköpenyt, olyan dolgokat, amik még nem is voltak akkor nekem. A történtekért az iskolában egyébként senki sem bántott, hogy az apám börtönben volt Apám a vizsgálati fogsággal jórészt kitöltötte a büntetését, a Legfelsőbb Bíróság ítéletével gyakorlatilag ki is szabadult Persze mindezzel Tuba János büntetése igazából nem ért véget Hiszen nem taníthatott, a foglalkozásának gyakorlásától eltiltották és nem léphetett vissza a katedrára, csak jóval később. De addig is több alkalommal kérvényezte, hogy betegségére való tekintettel hadd ne végezzen fizikai munkát de még csak nem is válaszoltak beadványaira.- 1963-ig tehát fizikai munkásként dolgozott - folytatja a visszaemlékezést Tuba Éva. - A betontelepen dolgozott, és megromlottfizikai állapotához minden bizonnyal a börtönben töltött időszak is hozzájárult Bár nekünk soha nem mondotta meg, hogy fizikailag is bántalmazták volna, de ez nyilvánvaló volt Nem is beszélt róla sohasem, egészen 1987-ben bekövetkezett két szívinfarktusos haláláig. A rendszerváltást tehát nem érhette meg. Talán mosta változások után elmondott volna többet, de erre már nem kerülhetett sor. Még egy nagy csapás érte viszont életében: meghalt az édesanyánk, ez olyan szörnyű csapás volt, hogy ebből szinte senki sem tért magához. Édesanyánk, aki annyit könyörgött, annyit tűrt, annyit izgult, és akkor úgy látszott, hogy kibírt, minden valószínűség szerint most már tudjuk, a szervezete nem bírta ki, s felmondta idő előtt a szolgálatot Vannak dolgok, amit egyszerűen nem lehet úgy csinálni, hogy a szervezet ne nyújtaná be érte ideje előtt a számlát így még életében apánknak is meg kellett tudni, hogy az édesanyánk szinte ugyanúgy - mégha otthon is volt - letöltötte a börtön minden egyes percét, amit apánkra kiróttak. * * * — Az elmúlt évben, amikor kinn voltam apám sírjánál, valaki - láttam, letett egy szál virágot apám sírjára. Ki volt Ő? - kérdeztem a nagynénémtől, és ő csak annyit mondott: apád legnagyobb ellensége. De a nevét nem árulta el. Az illető letette a virágot, fejet hajtott és elment Azóta sem láttam. Úgy látszik mégis lehet megbékélni, mégis van lelkiismeret, vagy bűntudat Ez már önmagában is vigasz, bár szüleim korai halála pótolhatatlan veszteség. A négy leány testvér között szétosztottuk a tőlük megmaradt emlékeket Emlékeket két emberről és 195&ról. K. P. A börtönbe küldött családi fotó
