Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1993-10-20 / 21. szám

1993. október 20. 3 PAKSI HÍRNÖK Tuba János portréja A megbékélés jegyében Az 1956-os események Pakson nem jártak nagyobb véráldozattal, s ebben nem kevés szerepe volt egy paksi tanárembernek, aki akkor a járási nemzetőrség parancsnoka volt Az azóta hozzáférhető bírósági akták­ból az is kiderül, hogy az illető az akkor bi­zony nehéz helyzetben lévő kommunista funkcionáriusoknak a saját lakásán is felkí­nált védelmet Mindezek ellenére börtönbün­tetésre ítélték, később eltiltották foglalkozá­sának gyakorlásától A paksi városi bírósá­gon - amely akkor a községháza épületében működött - ugyanakkor a tárgyalás ideje alatt az első sorokban ülő „pufajkások” egy csoportja kórusban skandálta: kötelet Tubá­nak, Gárdainak... (Gárdái György a járási nemzeti Bizottság elnökhelyettese volt - a szerk.) Tuba János azóta már meghalt így az akkori és későbbi eseményekre Tuba János leánya, Éva emlékezik vissza, abból az alka­lomból, hogy Tuba Jánost felterjesztették a Magyar Köztársaság Elnökéhez, az ’56-os Emlékérem posztumusz adományozására. * * * — Amikor az események 1956 októberében megindultak, én nyolcéves voltam, és az akkor történtekből igazán keveset fogtam fel - emlé­kezik vissza Tuba Éva. - A rádió indulókat ját­szott, mi apánkat igen keveset láttuk, és mi min­dig azt tudtuk, hogy 6 rendet tart, rendet csinál. Egy-egy nagyobb társaság a hallban beszélge­tett, nekünk oda nem volt szabad bemenni, bár az ajtó mögül sok mindent hallottunk. Ők az eseményeket vitatták meg, bár minket, mint gyermekeket ezek nemigen érdekeltek. Amikor azt mondtam, hogy ő rendet akar, akkor azt gondoltam, és ez már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a közszerepelést ő azért vállalta, hogy itt valóban ne kerüljenek sorra az atrocitások, és valóban béke legyen; mint ahogyan Pakson nem is került sor lövöldözésre, vagy lincselésre. „Mi nem vagyunk bíróság, itt rendnek és béké­nek kell lenni” - ezt hangoztatta mindig apa. A november negyediké viszonylag hamar eljött, és akkor sok minden megváltozott Hosszú éj­szakai beszélgetések kezdődtek, és valószínű tudták, hogy baj lesz, és nehéz idők következ­nek, s mint kiderült, joggal tartottak a várható megtorlásoktól. Azt mi is éreztük, hogy baj van, elsősorban az édesanyánkról tudtuk, hiszen őt nagyon jól ismertük, minden rezdülésére odafi­gyeltünk, és tudtuk, hogy az ő nehéz aggodal­ma nem sok jót sejtet A következő emlékkép, ami Évában megma­radt: a házkutatás el nem felejthető percei: — Szinte a lakásban mindent kiforgattak. Hár­man vagy négyen lehettek. Nálunk elég sok könyv volt, az összes könyvet átvizsgálták, arra különösen emlékszem, hogy nekem volt egy orosz olvasókönyvem, ami tele volt szép képek­kel. Én nagyon fájlaltam, mint kisgyermek, mit akarnak az én könyvemtől? A szekrényekből - bár nem volt benne sok - mindent kisöpörtek. Az anyám nagyon sírt Mi egy sarokban álltunk, mozdulatlanul. Aztán apánkat már nemigen láttuk: elvitték és nem jöhetett haza. Azt még tudtuk, hogy most folyik a tárgyalása Pakson, arra az édesanyám elment Az apánkat a követ­kező év karácsonyán láttuk viszont ismét-erre emlékszem. Az édesanyánk megmondta ne­künk, hogy apa a börtönben van. Vácon ült, mi tudtuk, hogy igaztalanul van fogságban. A bör­tön ideje alatt is válthattunk azonban levelet, so­kat úgy kaptunk, hogy vastag fekete vonalakat húztak benne - mint később megtudtuk, a cen­zorok. A mi leveleinket ő is hasonló „javítások­kal” kapta meg. Egyszer két bennünket, hogy küldjünk egy képet. Egy amatőr fotós fényképe­zett je bennünket, ezt el is küldtük neki. (Ez a kép látható itt most lapunkban - a szerk.) Erről a képről ő azt írta: küldjünk egy vidámabbat Ak­kor küldtünk neki egy másikat Az iskolában - én akkor ötödikes voltam - maradt egy kelle­mes élmény, az egyik tanárom - aki egyébként rendszeresen járt hozzánk — elvitt engem egy Tuba János 1956-ban írószerboltba, és vett mindenfélét: füzeteket, is­kolaköpenyt, olyan dolgokat, amik még nem is voltak akkor nekem. A történtekért az iskolá­ban egyébként senki sem bántott, hogy az apám börtönben volt Apám a vizsgálati fogság­gal jórészt kitöltötte a büntetését, a Legfelsőbb Bíróság ítéletével gyakorlatilag ki is szabadult Persze mindezzel Tuba János büntetése iga­zából nem ért véget Hiszen nem taníthatott, a foglalkozásának gyakorlásától eltiltották és nem léphetett vissza a katedrára, csak jóval ké­sőbb. De addig is több alkalommal kérvényezte, hogy betegségére való tekintettel hadd ne vé­gezzen fizikai munkát de még csak nem is vála­szoltak beadványaira.- 1963-ig tehát fizikai munkásként dolgozott - folytatja a visszaemlékezést Tuba Éva. - A be­tontelepen dolgozott, és megromlottfizikai álla­potához minden bizonnyal a börtönben töltött időszak is hozzájárult Bár nekünk soha nem mondotta meg, hogy fizikailag is bántalmazták volna, de ez nyilvánvaló volt Nem is beszélt róla sohasem, egészen 1987-ben bekövetkezett két szívinfarktusos haláláig. A rendszerváltást tehát nem érhette meg. Talán mosta változások után el­mondott volna többet, de erre már nem kerülhe­tett sor. Még egy nagy csapás érte viszont életé­ben: meghalt az édesanyánk, ez olyan szörnyű csapás volt, hogy ebből szinte senki sem tért ma­gához. Édesanyánk, aki annyit könyörgött, annyit tűrt, annyit izgult, és akkor úgy látszott, hogy kibírt, minden valószínűség szerint most már tudjuk, a szervezete nem bírta ki, s felmondta idő előtt a szolgálatot Vannak dolgok, amit egyszerűen nem lehet úgy csinálni, hogy a szervezet ne nyújtaná be érte ideje előtt a számlát így még életében apánknak is meg kellett tudni, hogy az édesanyánk szinte ugyanúgy - mégha otthon is volt - letöltötte a börtön minden egyes percét, amit apánkra kiróttak. * * * — Az elmúlt évben, amikor kinn voltam apám sírjánál, valaki - láttam, letett egy szál virágot apám sírjára. Ki volt Ő? - kérdeztem a nagyné­­némtől, és ő csak annyit mondott: apád legna­gyobb ellensége. De a nevét nem árulta el. Az illető letette a virágot, fejet hajtott és elment Azóta sem láttam. Úgy látszik mégis lehet megbékélni, mégis van lelkiismeret, vagy bűntudat Ez már önmagá­ban is vigasz, bár szüleim korai halála pótolhatat­lan veszteség. A négy leány testvér között szétosz­tottuk a tőlük megmaradt emlékeket Emlékeket két emberről és 195&ról. K. P. A börtönbe küldött családi fotó

Next

/
Thumbnails
Contents