Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-08-25 / 17. szám
1993. augusztus 25. 3 ’93 NYÁR MELLÉKLET FÓBER RITA Még álmodom Dermedt ijedt szívembe burkolózva rohantam el az arctalan rabok bűvtánca mellett, egyre beljebb a foszlott lelkek vadonjába. Vérszagú sötétség kapott lábaim után, csontkezek markoltak hajamba, én meg csak egyre bukdácsolva, lihegve rohantam előre valaminek a kezébe, valakinek a szellemfehér kezébe... Rettegve kinyitottam szemem s belehemperegtem puha mosolyodba. * * * Hangod nélkül Hófödte hantomhoz hangod hiába hívom. Vánszorgó évek tapossák, nyomják homokkoporsóm, mellkasom; és csak a szél kínzokogását s imámat hallom. Vánszorgó évek zúzzák árnyakká homokkoporsóm, mellkasom; s lassan a lelkem is meghal. Hófödte hantomhoz hangod hiába hívtam. LOVÁSZI ENDRE Emlékezés Átjárom múltamat ajtókat nyitogatok, bebarangolom a képeket szememben, kövekbe botiok, tüskék szúrnak, lejtőkön zuhanok, de a hegyek bérceit már levertem. KÖVI GERGŐ Vigasz Éjszaka asszonya, búslakodni kár. A hajnal megjött, kisöpri már a sötét égbolt csillagmezejét Jó vadat asztalodra, virágot hajadba adnék, ha nem állnál, így, magadba, fekete éj-ruhád levetnéd. 1993 márciusa * * * Messzi földről A lány a holdba száll. A tűzhelyen parázs pattog. A fagyottak mind kinn várnak. A szőnyegen saru csattog. Kezdődik az előadás. Némelyek az ágyba vágynak. Mint halottak, úgy az élők, messzi földről hazavárnak. SAJNOVICS EDINA Az életben megbúvó megváltók Tegnap este bezártam magam mögött az ajtót, becsuktam az ablakot szűk, sötét szobámban magamba roskadva néztem a kis gyertya fel-fellobbanó lángját. Szemem együtt pislákolt a fénnyel, majd elaludtam. Álmomban magas, vén, kopasz dajkák öleltek körbe csupasz, hideg karjukkal. Én a lábuknál elterülő vizes fövenyen feküdtem, s mellettem a sós tenger mosta habjaival lábamat. A fejem fölött elsuhanó, visító szél, a tenger morajlásával együtt súgta fülembe: minden rajtad áll vagy bukik. E kis figyelmeztetés hallatára fejemben gondolatok kezdtek el cikázni, s mintha szemem előtt pergett volna le egész eddigi üres életem. Gondolatok zavarával a fejemben tápászkodtam fel, s futni kezdtem a parton. Se heverő testem helye, se lábam nyomai nem maradtak ott. Mikor reggel felkeltem, a kis gyertya tövig leégett, s az ablakaimat kicsapta a szél. Befelé süvített, és sápadt arcomba csapott. Harcoltam vele, de legyőzött, s otthagyott. Én mégis harcoltam, s küzdöttem az élet viharos szeleivel. Erő nem hagyhatott el, büszkeség le nem lankadhatott bennem. Harcom végezetéül az életem napról napra megtelt szivárványszínű virágokkal, boldog, mosolygó arcokhoz hasonló volt az enyém is. Tavasz volt, minden energiával teli. Szinte hallani lehetett ahogy nő a búza, s érezni lehetett a friss rügyek zöld illatát , Én bementem a szobámba, ablakomon keresztül láttam a lila és vörös színben pompázó eget. A Nap épp búcsút mondott, s én igyekeztem meggyújtani a kis gyertyát, de ablakomon beröpült régi megváltóm, s elfújta a kis kanócon égő lángot. Halkan súgta nekem: - Ha utadon haladva egy sötét erdő közepén zöldellő rétre érsz, ne térj vissza az erdőbe, inkább szállj föl az égbe, s érd el annak legtetejét! Fabula docet*, hallgassunk az életben megbúvó megváltókra, utunkon végighaladjunk, s ne essünk bele az égbe vezető keskeny utat szegélyező szakadékba. * a mese azt tanítja, a történet lényege (a szerző megj.) 1992 decembere
