Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-08-25 / 17. szám
’93 NYÁR MELLÉKLET 2 1993. augusztus 25. KÖVI GERGELY Rózsaleárxy Miután a lemez lejárt, a tű éles hangot hallatva cammogott vissza helyére, de már rég nem a zenére figyeltem. A sercegés is elhalkult, az utána következő csend végtelenül jólesett. Az ablakon kívülről a tél szele alattomosan lopódzott be szobámba, és akármennyire is ontotta a panelház fütőcső-dzsungele a meleget, én mégis fáztam. Rég nem éreztem magam ennyire a padlón. Most nem jelent számomra semmit a zene, bármennyire csodálkozom is magamon. Mi dobhatna fel? Talán egy jó könyv? Rá se bírok nézni most a betűkre. Egy vers? Ahhoz is túl nyomott a hangulatom. Fel kéne hívnom Verát, de — magam sem tudom, miért — nem teszem. Erre mondanák nagyszüleim, hogy „már megint unod a banánt?” de míg máskor elmosolyodnék rajta, most sírni lenne kedvem. De bőgni sem tudok. Bekapcsolom a tévét, a híradóban újabb hidegfrontról számolnak be. Nem akar véget érni a tél. Lehalkítom a készüléket, és belebámulok a képernyőbe, csak nézem, de nem fogom fel, mi is történik Nemegyszer történt ez így a valóságban is. Eszembe jutott Kati, akivel néhány hete találkoztam. Éppen elállt az eső és mindkettőnknek volt annyi ideje, hogy leüljünk a parkban, ahogy azt annyiszor tettük néhány éve. Régi osztályom kitűnő tanulója volt ő, akit (ki mást ha őt nem) egy híres pesti gimnáziumba vettek el. 0 volt az iskola egyik nagy tehetsége, az ifjú költőlány. Nagyon megváltozott, s bár most is gyönyörő volt valahogy másképp. Elmesélte, hogy miután felvették, sok gondja volt a beilleszkedéssel: Budapest különös város. - Bár nagyon felgyorsult az életem - mondta -, de talán mégis üres maradt A tanáraimmal nem volt bajom (és nekik se velem). Aztán megismerkedtem egy harmadikos sráccal, Péterrel. Nagy láv sztori volt amienkŐcsak ismerkedni akart én pedig őt akartam. El is veszítettük egymást csendesen. Ő se heverte ki még és én sem. Én pedig vigaszt kerestem itt és ott... tudod, mire gondolok. Elmondtam neki, hogy másnap is szeretnék vele találkozni. Úgy láttam, örül neki. Nagyon megváltoztál - mondtam már hazafelé félhangosan, és bár a hónaphoz képest igencsak szokatlan hideg volt egy cseppet se fáztam. Nem tudom, miért, de nagyon feldobott a találkozásom Katival. Egész éjszaka nem tudtam aludni, mindig Katica - így hívtuk akkoriban - járt a fejemben. Másnap reggel leesett az első hó. A reggel hidegnek indult, elő kellett hát kotorászni a sálat és a nagykabátot. A rádió negatív hőmérsékletrekordról tudósított, és tényleg rég dideregtem anynyira, mint akkor. Az erős szél csípte arcomat Bár kesztyű volt kezemen, mégis zsebre kellett tennem, hogy ne fázzon. Hirtelen bevillant egy kép: - Pont úgy nézek ki - gondoltam -, mint Bobby Dylan a Freewheel in’ lemezborítóján. Csak a lány hiányzik az oldalamról... - mosolyodtam el.- Szia, Kati! Hogy vagy, mint mindig? - köszöntem már távolról. Ugyanott találkoztunk, a parkban. Rögtön a tél került szóba.- Én fekete latyakként láttam meg az első havat amint kiléptem az ajtón - mesélte. - És kis híja, hogy seggre nem estem idefelé. Majdnem bepiszkolódott a kabátom - mondta. (Nagyon szerette, ha észreveszik a ruháját és én imádtam észrevenni. Tényleg tudott öltözködni.) - Azt hiszem most rajtad a sor, hadd halljam, mi történt veled? - kérdezte.- Semmi különös - kezdtem és tényleg: velem semmi nem történt a három év alatt, mióta nem találkoztunk. - Tanulgatok, tanulgatok - mondtam, és hirtelen nem találtam semmi érdekeset bárhogy kutattam emlékeimben. Csak néhány vers volt ott, egy-két költemény, novella, amit az elmúlt hónapban írtam. Elővettem hát azokat - Mostanában írogatok ám! Tudod, verseket Egy már meg is jelent az iskolaújságban.- Nocsak, bicsak! - felelték kati szemei (tudtam, azok soha nem hazudnak), így hát folytattam: - De nem nagy versek! Csak pársoros versecskék. De hadd ne szavaljak most és amúgy sem szoktam megtanulni őket Majd ha egyszer nálunk jársz, megmutatom őket. - Nem volt igaz, amit mondtam, hisz jópár versikémet kívülről fújtam, de őelőtte valahogy nem ment volna - ... De egy novellám véletlenül itt van nálam! - „Véletlenül”: mosolyogtam meg magamat és adtam át a gondosan gépelt írást. Kati - legnagyobb meglepetésemre - olvasás nélkül eltette művemet - Tudod - mondta -, ha most átfutnám, nem tudnék véleményt alkotni róla. - őszintén szólva egy kicsit csalódtam: azt hittem, rögtön elolvassa, és aztán ámuló arccal azt mondja: jaj, de csodálatos! De nem, ehelyett elmondta, hogy az iskolája országos novellapályázatot írt ki néhány napja, és hogy nem lenne-e kedvem elküldeni. Rögtön igent mondtam. Aztán elmentünk egy bisztróba, és poénból ettünk egy-egy jégkrémet (sok évvel ezelőtt, ugyanezt megcsináltuk egy moszkvai kirándulás alkalmával). Majd azon szórakoztunk, milyen szemmel néznek ránk a körülöttünk állók. Ezután forró kínai teát ittunk. Kati elmesélte, hogy még mindig megvannak a kis teknősei, amiket egyszer elhozott az iskolába is. Megkérdeztem, nőttek-e már valamit, de azt válaszolta, hogy csak lélekben. Majd azzal, hogy sürgős elintézryvalója van, elviharzott. A régi Kati nem volt ilyen. Csalódottan mentem haza, majdnem elpityeredtem. Erős északi szél fújt, majd’ lefújta fejemről a sapkát. Olyasfajta érzés volt ez, mint amikora menyasszony nemjelenikmeg az eksüvőn. Különös, számomra is rejtélyes viszony fűzött hozzá, pedig még csak két-három órán át beszélgettem vele. Éreztem, mennyire nagy örömet okoz, ha valaki a környezetünkben vidám, boldog, ha csak egy kis időszakra is. Hogy a fagylalt nem tett jót, vagy a bánat gyöngített le, nem tudom. Köhögni kezdtem, éjszaka pedig már forgott körülöttem a világ. Legnagyobb meglepetésemre másnap Kati az ajtóban állt írásom a kezében. Behívtam, s ő így szólt az előszobában: - Te, csodálatos novellád! - és csókott nyomott homlokomra. Nagyon elvörösödhettem, mivel halkan kuncogva követett a szobába.- Jaj, de jó meleg van nálatok! - dörzsölte össze hideg kis kezeit (senkinek nem voltak olyan szép ujjai, mint neki). - Tudod, hogy -17 fok van odakinn? Ha nem haragszol, nem veszem le rögtön a pulcsimat jó? Olyan halottnak tűnik a város, mintha fehér gyászlepellel terítették volna be. Hómunkásokon kívül egy teremtett lelket sem láttam az utcákon - mondta. Kinéztem az ablakon, és tényleg: csak a kopasz fák és a szürke tízemeletesek meredtek ki a nagy fehérségből. - Egész éjszaka eshetett a hó - mondtam.- Nem szeretem a telet - mondta Kati -, az elmúlásra emlékeztet Az embernek az a baja, hogy tudja, nem él örökké. Ez az alapja minden rossznak, minden gonoszságnak... - előadását köhögőrohamom szakította félbe. - Már nem bírom olyan jól a fagyit télen, mint Moszkvában - fuldokoltam. Kati nem zavartatta magát (mindig ilyen volt), és folytatta: Az embereket nem érdekli már semmi. Egyedül csak a fiatalok a szerencsés emberek: ebben a korban a világ legfontosabb dolgaival foglaljuk el magunkat, nemde? - kacsintott rám. De amilyenek mi vagyunk, mi is csak keresünk. Közben pedig megöregszünk, elromlunk és oda az egész varázs... no de erről ne essen több szó - zárta le a témát, én pedig újból köhögni kezdtem. - Te, nem vagy te lázas? (imádtam ezt az agyonhasznált megszólítást) - és a homlokomra tapasztotta kezét. - Hol tartjátok ti a lázmérőt? - állt fel. Győzködtem, hogy nincs semmi bajom, pedig tényleg szédültem egy kicsit. Fogaim vacogtak, de nem akartam, hogy Kati itthagyjon, így hát öszszeszorítottam szájamat - Édesanyád dolgozik? - kérdezte (ő volt régi osztályunkban az egyetlen, aki nem anyunak, anyának, apunak és apának hívta szüleit). - Hol van a munkahelyi telefonszáma?- Nem érdekes, Kati, jól vagyok. Csak egy kicsit megfáztam. - mondtam, és hozzátettem: - Ugye nem mész el?- Mi a munkahelyi száma édesanyádnak? - kérdezte újra, de tudtam, hallotta a kérést- 17-987, ha jól emlékszem - feleltem -, de nem kell felhívni! Ugye itt maradsz? Legalább míg anyám megjön - reménykedtem.- Te, most el kell mennem - mondta. - De ígérem, még meglátogatlak, nagybetegem - és azzal eltűnt Hallottam az ajtó csapódását, majd a szél süvítését kintről, ahogy a hópelyheket kergette, és egy megfagyott levél koppanását ablakom üvegén. Mikor édesanyám megérkezett, rögtön orvost hívott, aki megvizsgált, és tüdőgyulladást állapított meg. Megnyugtatta anyámat, hogy egy-másfél hét, és rendbejövök Most már tudom, nem lett teljesen igaza. Mikor aztán a doki elment, és újból üres lett a ház, elkezdtem bőgni. Akkor még tudtam sírni. Reggel, azt hiszem többször felébredtem, de mindig visszaaludtam. Órámat hiába kerestem csuklómon, és a helyiség is idegennek tűnt Nagyon homályosan láttam mindent, fehér színűnek tűnt az egész világ. Aztán, amikor egyszer felriadtam egy szörnyű álmomból, Kati az ágyam mellett állt- Te, tudod mióta várom, hogy felébredj? Már majdnem háromnegyed órája itt ácsorgók, illetve ücsörgők - és lovaglóülésben leült az ágy mellett lévő székre. Két karját a háttámlára tette, elöl összekulcsolta kezét és mesélni kezdett:- Képzeld, nagyon furcsa álmom volt: a Földet a világűrből láttam, és közben egy Beatles-nótát dúdoltam, nem tudom melyiket Aztán egy nagy mezőn álltam, elég kopár volt Körülöttem mindenhol légvezetékek a szivárvány színeire festve. Még mindig tisztán látom magam, hogy elindulok, lépegetek, majd futni, rohanni kezdek és végül a levegőbe emelkedem. Repülök, borzasztó könnyen. Csodálatos érzés! Alattam hegyek, egy kilátóból emberek figyelnek. Repülök tovább, újabb alföld, majd hófödte csúcsok... mintha nem lennének határok... mintha az emberi képzeletnek nem lennének határai. Láttam egy házat, hát leszálltam. Barna téglaház volt az ablakban muskátli. Egy család éppen vacsorázott A kisöcs a nővérével veszekedett Amikor megláttak, otthagytam azt a helyet Aztán láttam egy folyót örömkönnyek folyamát hegyet a bölcsesség csúcsait. Egyiken sem tanyázott ember. Az érzelmek tisztása üresen kongott, a mélyzöld gyep között a gyom és a vadvirág kaszálatlan virágzott és élte életét Ember még nem taposta azt a rétet! Üres volt a szememnek. Szelek kaptak fel, szellemek, az óvás, a féltés szelei. Menekülnöm kellett, még maradni akartam... - itt hirtelen megállt néhány, óra hosszúságú pillanatig a szemembe meredt majd megkérdezte: - Érted, miről beszélek? - Én (legalábbis azt hiszem), igennel válaszoltam. Lehet Kati nem hitt nekem, s ma solyogva így válaszolt: - De hát úgysem értheted! - és felállt elindult kifelé. Én utána akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Soha többé nem láttam. Csak arra emlékszem, hogy egy fehér ruhás nő kinyitott egy ablakot és én üvöltve menekültem az ászaid szél előf takaróm alatt keresve menedéket
