Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1993-08-25 / 17. szám

’93 NYÁR MELLÉKLET 2 1993. augusztus 25. KÖVI GERGELY Rózsaleárxy Miután a lemez lejárt, a tű éles hangot hallatva cammogott vissza helyére, de már rég nem a zenére fi­gyeltem. A sercegés is elhalkult, az utána következő csend végtelenül jólesett. Az ablakon kívülről a tél szele alattomosan lopódzott be szo­bámba, és akármennyire is ontotta a panelház fütőcső-dzsungele a mele­get, én mégis fáztam. Rég nem érez­tem magam ennyire a padlón. Most nem jelent számomra sem­mit a zene, bármennyire csodálko­zom is magamon. Mi dobhatna fel? Talán egy jó könyv? Rá se bírok néz­ni most a betűkre. Egy vers? Ahhoz is túl nyomott a hangulatom. Fel ké­ne hívnom Verát, de — magam sem tudom, miért — nem teszem. Erre mondanák nagyszüleim, hogy „már megint unod a banánt?” de míg máskor elmosolyodnék rajta, most sírni lenne kedvem. De bőgni sem tudok. Bekapcsolom a tévét, a hír­adóban újabb hidegfrontról számol­nak be. Nem akar véget érni a tél. Le­halkítom a készüléket, és belebámu­lok a képernyőbe, csak nézem, de nem fogom fel, mi is történik Nem­egyszer történt ez így a valóság­ban is. Eszembe jutott Kati, akivel né­hány hete találkoztam. Éppen elállt az eső és mindkettőnknek volt annyi ideje, hogy leüljünk a parkban, ahogy azt annyiszor tettük néhány éve. Régi osztályom kitűnő tanulója volt ő, akit (ki mást ha őt nem) egy híres pesti gimnáziumba vettek el. 0 volt az iskola egyik nagy tehetsége, az ifjú költőlány. Nagyon megváltozott, s bár most is gyönyörő volt valahogy másképp. El­mesélte, hogy miután felvették, sok gondja volt a beilleszkedéssel: Buda­pest különös város. - Bár nagyon fel­gyorsult az életem - mondta -, de ta­lán mégis üres maradt A tanáraim­mal nem volt bajom (és nekik se ve­lem). Aztán megismerkedtem egy har­madikos sráccal, Péterrel. Nagy láv sztori volt amienkŐcsak ismerkedni akart én pedig őt akartam. El is ve­szítettük egymást csendesen. Ő se heverte ki még és én sem. Én pedig vigaszt kerestem itt és ott... tudod, mire gondolok. Elmondtam neki, hogy másnap is szeretnék vele találkozni. Úgy lát­tam, örül neki. Nagyon megváltoztál - mondtam már hazafelé félhango­san, és bár a hónaphoz képest igen­csak szokatlan hideg volt egy csep­pet se fáztam. Nem tudom, miért, de nagyon fel­dobott a találkozásom Katival. Egész éjszaka nem tudtam aludni, mindig Katica - így hívtuk akkori­ban - járt a fejemben. Másnap reg­gel leesett az első hó. A reggel hideg­nek indult, elő kellett hát kotorászni a sálat és a nagykabátot. A rádió ne­gatív hőmérsékletrekordról tudósí­tott, és tényleg rég dideregtem any­­nyira, mint akkor. Az erős szél csípte arcomat Bár kesztyű volt kezemen, mégis zsebre kellett tennem, hogy ne fázzon. Hirtelen bevillant egy kép: - Pont úgy nézek ki - gondol­tam -, mint Bobby Dylan a Free­wheel in’ lemezborítóján. Csak a lány hiányzik az oldalamról... - mo­­solyodtam el.- Szia, Kati! Hogy vagy, mint min­dig? - köszöntem már távolról. Ugyanott találkoztunk, a parkban. Rögtön a tél került szóba.- Én fekete latyakként láttam meg az első havat amint kiléptem az aj­tón - mesélte. - És kis híja, hogy seggre nem estem idefelé. Majdnem bepiszkolódott a kabátom - mond­ta. (Nagyon szerette, ha észreveszik a ruháját és én imádtam észrevenni. Tényleg tudott öltözködni.) - Azt hi­szem most rajtad a sor, hadd hall­jam, mi történt veled? - kérdezte.- Semmi különös - kezdtem és tényleg: velem semmi nem történt a három év alatt, mióta nem találkoz­tunk. - Tanulgatok, tanulgatok - mondtam, és hirtelen nem találtam semmi érdekeset bárhogy kutattam emlékeimben. Csak néhány vers volt ott, egy-két költemény, novella, amit az elmúlt hónapban írtam. Elő­vettem hát azokat - Mostanában írogatok ám! Tudod, verseket Egy már meg is jelent az iskolaújságban.- Nocsak, bicsak! - felelték kati szemei (tudtam, azok soha nem ha­zudnak), így hát folytattam: - De nem nagy versek! Csak pársoros versecskék. De hadd ne szavaljak most és amúgy sem szoktam meg­tanulni őket Majd ha egyszer ná­lunk jársz, megmutatom őket. - Nem volt igaz, amit mondtam, hisz jópár versikémet kívülről fújtam, de őelőtte valahogy nem ment volna - ... De egy novellám véletlenül itt van nálam! - „Véletlenül”: mosolyog­tam meg magamat és adtam át a gondosan gépelt írást. Kati - legna­gyobb meglepetésemre - olvasás nélkül eltette művemet - Tudod - mondta -, ha most átfutnám, nem tudnék véleményt alkotni róla. - őszintén szólva egy kicsit csalód­tam: azt hittem, rögtön elolvassa, és aztán ámuló arccal azt mondja: jaj, de csodálatos! De nem, ehelyett el­mondta, hogy az iskolája országos novellapályázatot írt ki néhány nap­ja, és hogy nem lenne-e kedvem el­küldeni. Rögtön igent mondtam. Az­tán elmentünk egy bisztróba, és poénból ettünk egy-egy jégkrémet (sok évvel ezelőtt, ugyanezt megcsi­náltuk egy moszkvai kirándulás al­kalmával). Majd azon szórakoztunk, milyen szemmel néznek ránk a kö­rülöttünk állók. Ezután forró kínai teát ittunk. Kati elmesélte, hogy még mindig megvannak a kis teknősei, amiket egyszer elhozott az iskolába is. Megkérdeztem, nőttek-e már va­lamit, de azt válaszolta, hogy csak lé­lekben. Majd azzal, hogy sürgős elin­­tézryvalója van, elviharzott. A régi Kati nem volt ilyen. Csalódottan mentem haza, majdnem elpityered­­tem. Erős északi szél fújt, majd’ lefúj­ta fejemről a sapkát. Olyasfajta érzés volt ez, mint ami­kora menyasszony nemjelenikmeg az eksüvőn. Különös, számomra is rejtélyes viszony fűzött hozzá, pedig még csak két-három órán át beszél­gettem vele. Éreztem, mennyire nagy örömet okoz, ha valaki a kör­nyezetünkben vidám, boldog, ha csak egy kis időszakra is. Hogy a fagylalt nem tett jót, vagy a bánat gyöngített le, nem tudom. Köhögni kezdtem, éjszaka pedig már forgott körülöttem a világ. Legnagyobb meglepetésemre másnap Kati az ajtóban állt írásom a kezében. Behívtam, s ő így szólt az előszobában: - Te, csodálatos no­vellád! - és csókott nyomott homlo­komra. Nagyon elvörösödhettem, mivel halkan kuncogva követett a szobába.- Jaj, de jó meleg van nálatok! - dörzsölte össze hideg kis kezeit (sen­kinek nem voltak olyan szép ujjai, mint neki). - Tudod, hogy -17 fok van odakinn? Ha nem haragszol, nem veszem le rögtön a pulcsimat jó? Olyan halottnak tűnik a város, mintha fehér gyászlepellel terítették volna be. Hómunkásokon kívül egy teremtett lelket sem láttam az utcá­kon - mondta. Kinéztem az abla­kon, és tényleg: csak a kopasz fák és a szürke tízemeletesek meredtek ki a nagy fehérségből. - Egész éjszaka eshetett a hó - mondtam.- Nem szeretem a telet - mondta Kati -, az elmúlásra emlékeztet Az embernek az a baja, hogy tudja, nem él örökké. Ez az alapja minden rossznak, minden gonoszságnak... - előadását köhögőrohamom szakí­totta félbe. - Már nem bírom olyan jól a fagyit télen, mint Moszkvában - fuldokoltam. Kati nem zavartatta magát (mindig ilyen volt), és folytat­ta: Az embereket nem érdekli már semmi. Egyedül csak a fiatalok a sze­rencsés emberek: ebben a korban a világ legfontosabb dolgaival foglal­juk el magunkat, nemde? - kacsin­tott rám. De amilyenek mi vagyunk, mi is csak keresünk. Közben pedig megöregszünk, elromlunk és oda az egész varázs... no de erről ne essen több szó - zárta le a témát, én pedig újból köhögni kezdtem. - Te, nem vagy te lázas? (imádtam ezt az agyonhasznált megszólítást) - és a homlokomra tapasztotta kezét. - Hol tartjátok ti a lázmérőt? - állt fel. Győzködtem, hogy nincs semmi ba­jom, pedig tényleg szédültem egy ki­csit. Fogaim vacogtak, de nem akar­tam, hogy Kati itthagyjon, így hát ösz­­szeszorítottam szájamat - Édes­anyád dolgozik? - kérdezte (ő volt régi osztályunkban az egyetlen, aki nem anyunak, anyának, apunak és apának hívta szüleit). - Hol van a munkahelyi telefonszáma?- Nem érdekes, Kati, jól vagyok. Csak egy kicsit megfáztam. - mond­tam, és hozzátettem: - Ugye nem mész el?- Mi a munkahelyi száma édes­anyádnak? - kérdezte újra, de tud­tam, hallotta a kérést- 17-987, ha jól emlékszem - fe­leltem -, de nem kell felhívni! Ugye itt maradsz? Legalább míg anyám megjön - reménykedtem.- Te, most el kell mennem - mond­ta. - De ígérem, még meglátogatlak, nagybetegem - és azzal eltűnt Hallot­tam az ajtó csapódását, majd a szél sü­­vítését kintről, ahogy a hópelyheket kergette, és egy megfagyott levél kop­­panását ablakom üvegén. Mikor édesanyám megérkezett, rögtön orvost hívott, aki megvizs­gált, és tüdőgyulladást állapított meg. Megnyugtatta anyámat, hogy egy-másfél hét, és rendbejövök Most már tudom, nem lett teljesen igaza. Mikor aztán a doki elment, és újból üres lett a ház, elkezdtem bőg­ni. Akkor még tudtam sírni. Reggel, azt hiszem többször feléb­redtem, de mindig visszaaludtam. Órámat hiába kerestem csuklómon, és a helyiség is idegennek tűnt Na­gyon homályosan láttam mindent, fehér színűnek tűnt az egész világ. Aztán, amikor egyszer felriadtam egy szörnyű álmomból, Kati az ágyam mellett állt- Te, tudod mióta várom, hogy felébredj? Már majdnem háromne­gyed órája itt ácsorgók, illetve ücsör­gők - és lovaglóülésben leült az ágy mellett lévő székre. Két karját a hát­támlára tette, elöl összekulcsolta ke­zét és mesélni kezdett:- Képzeld, nagyon furcsa álmom volt: a Földet a világűrből láttam, és közben egy Beatles-nótát dúdoltam, nem tudom melyiket Aztán egy nagy mezőn álltam, elég kopár volt Körülöttem mindenhol légvezeté­kek a szivárvány színeire festve. Még mindig tisztán látom magam, hogy elindulok, lépegetek, majd futni, ro­hanni kezdek és végül a levegőbe emelkedem. Repülök, borzasztó könnyen. Csodálatos érzés! Alattam hegyek, egy kilátóból emberek fi­gyelnek. Repülök tovább, újabb al­föld, majd hófödte csúcsok... mintha nem lennének határok... mintha az emberi képzeletnek nem lennének határai. Láttam egy házat, hát le­szálltam. Barna téglaház volt az ab­lakban muskátli. Egy család éppen vacsorázott A kisöcs a nővérével ve­szekedett Amikor megláttak, ott­hagytam azt a helyet Aztán láttam egy folyót örömkönnyek folyamát hegyet a bölcsesség csúcsait. Egyi­ken sem tanyázott ember. Az érzel­mek tisztása üresen kongott, a mély­zöld gyep között a gyom és a vadvi­rág kaszálatlan virágzott és élte éle­tét Ember még nem taposta azt a ré­tet! Üres volt a szememnek. Szelek kaptak fel, szellemek, az óvás, a féltés szelei. Menekülnöm kellett, még ma­radni akartam... - itt hirtelen megállt néhány, óra hosszúságú pillanatig a szemembe meredt majd megkérdez­te: - Érted, miről beszélek? - Én (leg­alábbis azt hiszem), igennel válaszol­tam. Lehet Kati nem hitt nekem, s ma solyogva így válaszolt: - De hát úgy­sem értheted! - és felállt elindult kifelé. Én utána akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Soha többé nem láttam. Csak arra emlékszem, hogy egy fehér ruhás nő kinyitott egy abla­kot és én üvöltve menekültem az ásza­id szél előf takaróm alatt keresve me­nedéket

Next

/
Thumbnails
Contents