Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-03-11 / 6. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1992. március 11.----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------. Arany János és 1848 >___________________________________________________________________^ Éppen 175 éve, 1817. március 2-án született Szalontán Arany János. Haladó vagy maradi voltáról sokat vitázott az irodalomtudomány. Tény, hogy ami Aranyt nemzeti költővé teszi, azaz a magyar nyelv lehető legmagasabb szintű művelése, a XIX. század második felének Nyugat- Európájában már nem számított haladó tettnek. Tény az is, hogy Petőfi világirodalmi népszerűségét éppen a nemzet és haladás ügyének az akkori nyugaton is érvényes egybeesése adta, s erről a történelmi pillanatról „maradt le” Arany 1849 után; s nem azért, mert lassú volt, hanem azért, mert Európa nyugati része akkorra ismét előrébb járt. Költőnk igenis haladó volt, még ha tán Deák-módin haladó is. Hiszen ő is megemlékezik a pesti forradalomról, sőt Petőfi hívására áprilisban maga is a fővárosba megy. íme, Arany szavai március 15-ről hét hónappal később: „...Ami bennünket magyarokat illet, nekünk nem volt rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei új törvényben van letéve, véres harcot vívjunk. A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezrek meg ezrek csoportoztak össze Isten ege alá, ezrek meg ezrek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskü szavait: A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünkí’ Ezt az írást a „Nép Barátjáéban, a kormány hetilapjában közli, amelynek ő ekkor még társszerkesztője Vas Gereben mellett. Szabadelvű, demokratikus gondolkodását jól példázza e néhány - ma is tanulságos - sor a lap feladatáról: „...Szerintem a jó néplap csak abban különbözzék más jó politikai vagy szépirodalmi laptól, hogy benne az iránycikkek, értekezések tárgya és nyelve a nép által érthető legyen, de azért azok folyvást a korkérdéseket fejtegessék; ...a hírek szinte oly modorban közöltessenek, hogy megértésökre ne kívántassék egyéb a józan természetes észnél s iskolán kívüli tapasztalásnál; ...Végre az eseményeket közölje híven, jó hírt, rossz hírt egyaránt, csak igaz legyen. Nem kell félni, hogy ez a népre káros lesz. A rossz hírt úgyis meghallja, mégpedig nagyítva, jobb hát, ha újságból igazán tudja meg: a jó hírt pedig nem hiszi, hacsak nyomtatásból nem olvassa.” A „Nép Barátjáét szerette volna olyan fórummá tenni, amely révén valóban a nép nyelvén, a nép lelkének húrjaival együtt rezdülve taníthatja a falvak s puszták lakóit Ezt meg is tette pár hónapos szerkesztősége alatt, hiszen a lapban az országgyűlés hozta törvényeket magyarázta, elkezdte a magyar történelem ismertetését, buzdító cikkeket írt az áldozatvállalás szükségességéről. Hogy a lap nem lehetett hatástalan, arról a 400 ezres példányszám tanúskodik, s az, hogy nagyon sok helyen az analfabéta népnek a jegyző olvasta fel az újság cikkeit. Természetesen nem csak buzdított az áldozatvállalásra, hanem maga is hozott áldozatot: a mindig is visszahúzódó alkatú költő elvállalja a fenti lap szerkesztését, s így kilép a közönség elé; utána pedig beáll nemzetőrnek, hogy 1848 őszén Arad piacterén négy órát hasaljon a bombázás alatt, amit a várparancsnok rendelt el saját városa ellen; a bukáskor pedig akkor még meglévő házában bújtatja Vörösmartyt, Bajza Józsefet, hogy végül maga is elrejtőzködjön. Tehát valóban nem üres szavak azok, amiket az alábbiakban a hazaszeretetről írt 1848 nyarán a „Nép Barátjáéban, s amiket oly jó lenne ma végre nem pusztán megérteni, elfogadni, de - megfogadni. Ezen szavakra is, írójukra is emlékezve ünnepeljük 1848. március idusának évfordulóját: „Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, úgy-e? (...) haza nem más, mint azon kevés vagyon, melylyel az isteni gondviselés benneteket megáldott; a haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. (...) Mert csak egyesült erő az, amit megtörni nem lehet. Egy szál vékony vesszőt a gyermek is el bír tömi, de kössünk egy kéve vesszőt, s az apja sem töri el. Ezért közös erővel kell védnünk a hazát. Egyesítsük erőnket a szeretett haza boldogítására. Kit boldogítunk, ha a haza javára munkálkodunk? Magunkat, édes mindnyájunkat. Házat építünk, melyben mindnyájan enyhelyet találunk, mely mindnyájunkat megóv a külső viszontagság ellen, melyet örökbe hagyhatunk fiainkra, hogy áldják érette emlékezetünket. Szeressük a hazát. Áldozzunk érette vagyonúnkkal, fiainkkal, vérünkkel, életünkkel.” KASZÁS ZOLTÁN ... Lefelé jövet (a riport előző fejezeteiben az építkezést mutattam be. H. J.) borzongás fut végig rajtam. Átérzem a tavaly nyáron Sopron környékéről érkezett új ember történetét. Az első héten éjszakás volt az a brigád, ahova szerződött. Egyszer csak eltűnt a többiek szeme elől. Társai először arra gondoltak, hogy elálmosodott, meg hát néha szükség is ráveszi az embert, hogy félremenjen... Nyugodtan dolgoztak tovább. Eltelt egy óra, aztán még egy, az újonc nem került elő. Fele sem tréfa, mondta a brigádvezető. Keresték a többiek a betonrengetegben. Nem lelték sehol. Hajnaltájt került elő a soproni ember. Eltévedt. Az első tíznapos „munkahét” után, már nélküle jöttek vissza a többiek. Mester Sándor mintha észrevette volna szorongásomat. Új utakon vezet ki a reaktortérből. Negyedórái folyosójárás után megpillantjuk a nap lebukó vörös korongját. A portán hamar túljutunk, Pintér Mihály szalutál. Az autóbuszon szótlanul ülnek az emberek. A Kishegyi útra fordulva megélénkülnek az arcok, feltűnik a Ragacs. A bejáratnál a kis H. integet, ugorjunk be egy pofa sörre. A kis cigány lotyó az újabb „fuvarral” eltűnik az étterem mögött. Csöndes este ígérkezik. Ennyi az idézet. Ezekért a sorokért kaptam a „fejemre”. Először egy budapesti kolléganőm háborodott fel és oktatott ki: INGERÜLTEN Az ÉS szeptember 27-i száma riportot közöl a paksi atomerőmű építkezéséről. A cikk végén lírai zárókép: „A kis cigány lotyó, az újabb „fuvarral” eltűnik az étterem mögött. Csöndes este ígérkezik.” Hogy a nemi szolgáltatásra vállalkozó leány valóban cigány volt - nem vonom kétségbe. Biztosan látszott rajta. A tény ismételt leszögezése mégis ingerültté tesz. (Fentebb ugyanis már értesültünk róla, hogy Pakson „A cigánylányoknak megnőtt az ázsiójuk... Itt minden mennyiségben elkél a poshadt sör, meg a nő...) A jelzős szerkezetet-„cigány lotyó”-akkortartanám természetesnek, ha minden Rákóczi téri - nem cigány - utcalányt ugyanilyen magától értetődően „magyar ribanc”-nak neveznénk, akárcsak az előkelő szállodák valutáért bérelhető hölgyeit. Ha valaki furcsálja ezt az igényt, próbálja megmagyarázni nekem - magamtól ugyanis képtelen vagyok megérteni -, miért éppen ebben az esetben kell tisztázni a faji hovatartozást? Csak nem azért, hogy mérsékeljük valahogy a cigányok túlzott népszerűségét? Halda Aliz”
