Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-03-11 / 6. szám
1992. március 11. 3 PAKSI HÍRNÖK Lassan négy éve lesz, hogy elkészült „Paks, a tízéves város” című könyv. Ez az írás ennek a karcsú kötetnek a része, melyet önkéntes cenzorok ítéltettek némaságra. Vagy mégsem? Most ne firtassuk, miért is nem jelenhetett meg a tanulmány, a lényeg mindenképpen az, hogy az együttes megbékélés jegyében fogant. Én hiszem, hogy a „Picasso fehér galambját" naponta megölök egyszer rádöbbennek majd erőfeszítésük hiábavalóságára... LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA HAZAFI JÓZSEF Duna-parti gondolatok ’88 - (2.) Látszólag nem tartozik jelen tárgyunkhoz a fentebb megjelent hozzászólás a riporthoz. Ez csak látszólagos. Mert, aki akkor éppen Pakson élt az tudja és tapasztalhatta, hogy a Ragacsban kizárólag csak cigány lotyók voltak. Ha volt is akkor Pakson magyar ribanc, neki - nekik— nem kellett egy-két korsó sörért bokorban „szolgáltatni” a gyönyört Ezért kellett a jelzős szerkezetet használni. A történethez az is hozzátartozott: abban az időben fóliavárost építettek maguknak a város szélén a cigányok. Egyetlen magyar napilapban nem lehetett róla írni, sőt amikor kollégám fényképezni akart akkor még abban is megakadályozták. Végül nagy nehezen sikerült tanácsi és rendőri segédlettel megszabadulni a „fóliaváros” lakóitól. Ezután következett az egyik riportalanyom, T. József (akkor kiírtam a nevét) helyreigazítási kérelme, kellő segítséggel megírt dörgedelme az újságíró ellen. A lap felkért, hogy válaszoljak a Paksról érkezett levélre, amit megtettem: fenntartva a riportban leírtakat helyette azonban a szerkesztőség fűzött T. József leveléhez megjegyzést némi bocsánatkérési szándékkal. Egyébként a szerkesztőségbe sok-sok telefon érkezett igen magas helyről, így születhetett meg a bocsánatkérés is. Az 1980. november 1-jei Élet és Irodalomban a következők jelentek meg: ATOMNYI ELLENVÉLEMÉNY Az Élet és Irodalom 1980. szeptember hó 27-én megjelent Atomnyi Paks című írásával kapcsolatban szeretném véleményemet nyilvánítani, mint a cikkben név szerint említett egyik személy. Hazafi József riportjában, annak minden sorában gunyoros lebecsülés csendül ki Pakssal, a paksiakkal kapcsolatban, akár „őslakosok”, akár „betelepültek”. Mindjárt a cikk elején olyan véleménynek ad nyilvánosságot, melyet senki más nem oszt, a cikkíró szerint sem. Ha pedig nem tud mást Paks nevezetességeiről és történelméről, mint amit a cikkben közölt, mert szerinte nincs más, akkor ajánlom, hogy olvassa el a „Paks monográfiája” című könyvet, melyet néhány éve jelentetett meg az akkor még nagyközségi tanács. Gondolom, az is nyilvánvaló, hogy az atomerőművet építő munkások nem azok a züllött, iszákos, lumpen elemek, melynek Hazafi leírja a cikkben, legalább többségükben sem. Amit azonban személyemmel kapcsolatban ír le, az enyhén fogalmazva is messze áll az igazságtól, emellett jócskán sértő rám nézve. Ügyeskedőnek titulál, mert állítólag Szekszárdon pénzzé tettem „vagyonomat”, mely bankba vándorolt, és ügyeskedéssel jutottam előbb lakáshoz. Szekszárdon valóban eladtunk egy lakóházat, mely három testvér tulajdonát képezte, az összegből fedeztem az átköltözés, az új berendezkedés költségeit. Azt hiszem, hogy minden eddigi nagyberuházás azzal járt, hogy lakótelep épült, és az odaköltöző szakemberek, munkások lakást kaptak. Azt hiszem, egyetlen család sem vállalja a költözést — egy „alig-városban” úgy, hogy arra még anyagilag is ráfizessen. Gondolom, hogy ez nem ügyeskedés, hanem természetes. Azzal is adós a cikkíró, hogy milyen természetű ügyesség kell ahhoz, hogy előbb lakást kapjon valaki. Netán vesztegetésre gondol, a lakáselosztásban közreműködők részéről? Kíváncsi lennék a magyarázatra. Mivel a cikk jócskán sért, rágalmaz, és kevés az alapja, így kérem, hogy észrevételemnek helyt adni szíveskedjenek! T.(teljes aláírás) József Hazafi József riportja véleményünk szerint nem gunyorosan és lebecsüléssel foglalkozik Pakssal. Kritikusan ad számot benyomásairól. T. József levelét megmutattuk a szerzőnek, hogy az utolsó előtti bekezdésben feltett kérdésre válaszoljon. A riportban szereplő mondat- „kevesen kapnak Pakson lakást, de a nélkülözhetetlen szakemberek meg az ügyesek itt is előbb jutnak kulcshoz"-nem utal semmiféle korrupcióra „a lakáselosztásban közreműködők részéről". Ha a legfontosabb szakembereket igyekeznek lakáshoz juttatni, az csak elismerést érdemel. Hogy a kulcs átvételéhez könnyebben jut el az ügyes ember némi szerencsével, az viszont természetes. Az ügyesség - nem szélhámosság. A riporter szerint az írásban T. József céltudatos emberként szerepel. Mi azonban úgy érezzük, hogy személyének leírása nem mentes némi ironikus felhangtól, s ezért elnézését kérjük. A szerkesztőség. Mindezeket nem kellett volna idecitálnom, ha nem kerül a kezembe egy 1988-as tanulmány, amely megállapítja, hogy milyen károkat okozott a városban az ellenségeskedés, az idegengyűlölet... Az idézet a már említett tanulmányból: „Pakson az értelmes feladatok mellett nagyon sok energia fogyott el arra, hogy „mi majd megmutatjuk”. A régi paksiak vezetőik élén a párt és állami vezetőkkel — nem voltak hajlandók figyelembe venni az új viszonyokat, az egészséges kompromisszumok megkötését megalkuvásnak tekintették, az atomerőmű pedig kénytelen volt külön életet élni, saját embereinek problémáit külön kezelni. Jellemző példája a fedett uszoda építésének tortúrája. A tanács vezetői az őslakosságot felbiztatva és megnyerve elhatározták, hogy az uszodát lent — a régi városrészben — kell megépíteni. Létrehoztak egy Uszodaépftő- és Fenntartó Egyesületet, mert féltek arról, hogyha a tanács építené, akkor a megye ezt könnyen „megfúrhatná”. Mint később bebizonyosodott, reális pénzügyi alapok nélkül, bizonytalan elképzelésekkel vágtak neki az építkezésnek. A kijelölésének alapjául az szolgált, hogy meleg víz van a környéken, mely vízellátás szempontjából lényeges, csakhogy az építkezés során folytatott kutatások ezt nem igazolták. A pénzügyi források elapadtak, a lelkesedés alábbhagyott és a vállalkozás az atomerőmű nélkül 1/3-os készültségi fokon „bedöglött”... ...Ebben a tekintetben azt kell mondani: Paks a várossá fejlődés első időszakában messze elmaradt a lehetőségeitől, sokkal „kisebb” volt, mint amekkora lehetett volna... Az ellentétek újratermelődésének már nincs talaja, csak tanulsága. Ma már senki sem akar rá emlékezni, hogy volt idő, amikor keresztbe tett. Ma már mindenki azt mondja, hogy ezt a szekeret tolta, még akkor is, ha azt két kézzel igyekezett visszahúzni...” Ballagok a vízzel. Tölem karnyújtásnyira örvénylik a Duna, amott meg a töltésen megérkezik a piros vonat Lassan, szinte méltóságteljesen gördül a síneken. Ide megérkez(Folytatás a 11. oldalon.)
