Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-12-16 / 26. szám
’92 TÉL MELLÉKLET 4 1992. december 16. Bencze Barnabás: Tusrajz ELEKES KRISZTIÁN Az első szerelem emlékére Ha véget ér az első szerelem, Mindig megmarad parazsa szívedben S valahányszor őt újra látod A parázsból láng lesz, mert szívednek hiányzott Szívem már kihűlt, hideg, Mint a kopár téli reggelek: A fák dús, zöld lombjai Csak fantáziánk árnyai. Nincs élet, kihalt a szerelem, A tavaszra vár régóta szívem: A lányra, akinek szeme sugarában Meglátom azt mit kerestem az éjszakában. Halász Róbert: Kéztanulmány KRIZSAN EDIT Várakozás Tudod, várni nagyon jó rád, de hogy igazán jó legyen, tudnom kell meddig: egy órát, egy estéi egy napot, egy hetet? Mindegy, csak tudjam. ...mert, ha azt mondod, hogy: ma hétfő van, de csak vasárnap tudsz eljönni, mondjuk 5 órakor, nekem az ígéreted maga a szentírás, amit a mellemben, szívemen fogok hordani vasárnap 5 óráig. Akkorán kedden úgy kelek fel, hogy kiszámolom, hogy találkozásunkig még éppen ötször kell álomra hajtani a fejemet, hogy a sötét éjszaka egére, gondolataimmal, és csitított vágyaimmal csupa-csupa arany és ezüst, izzó, meg lángoló színekkel festhessem arcodat, tekintetedet, utánozhatatlan mosolyodat Szerdán pedig kitalálom és felfedezem a szerelmedhez vezető utat-mint tudjuk a férfi szívéhez ez a gyomrán át vezet - ami sok-sok rántott jércemellel, homárral és kagylóval, kaviáros ínyenc falatokkal van kirakva, édes tokaji aszúval körbe-körbelocsolva. A kapuban egy narancsos kacsa - éppen most sül- mellette pedig az édeskés áfonyamártásban ropogós fürjcombok kínálják magukat vacsoraasztalodra. Csütörtökön kiválasztom a ruhámat, amit a Te fogadásodra, a Te tiszteletedre, a Te kedved örömére fogokfelvenni, hogy én nagyon tessem Neked, hogy én elcsábíthassalak, hegy én meghódíthassalak, hóm/ aztán mi nagyon szerethessük egymást Ésmárittisa péntek Szent Isten, már péntek van, és még sehol sem tartok! Nemsokára itt leszel és még semmivel sem vagyok kész. Szalad a szoba, üres a konyha, mi lesz velem? így mégsem fogadhatlak! De itt a szombat, az a drága jó szombat, ami most megment engem, s minden lemaradásomat pótolhatom. Hát akkor munkára fel! Aztán vasárnap hajnalán, mikor még alszik a város, mozdulatlan, néma minden: az utca kövei, az udvar kicsiny bokrocskái, magasra nyúló fái, mikor még ez a hűvös, nyugodt álmosság ömlik szét a dermedt Földön, én már nem tudok aludni, mert szívem visszhangozva dübörgi: már csak 12 óra, már csak 12 óra, 12 óra, 12 óra... S hogy a lassan beteljesülő várakozás lázát csillapítsam, elhatározom, hogy meg fogok feledkezni az időről. Legalábbis néhány órára egyszerűen nem veszek tudomást róla. így türelmemet nem őrli fel, erőmet nem emészti el, jókedvemet pedig nem emészti el, ez az édesen kínzó, kéjesen gyötrő, drága nyugtalanság. . S mert biztosan tudom, hogy 5 órakor itt leszel, én már 1 órakor elkezdek örülni régóta várt jöttödnek Értesz engem?Én 5 óra előtt 5 perccel odaállok az ajtó elé csengetésedre várva, hogy ‘abban a pillanatban kinyithassam Neked a Birodalom Kapuját, hogy még egy másodperccel se legyen rövidebb együtt töltött édes mámorunk amúgy is rövid órája. Miféle Birodalom, és miféle Kapu? Hát az, amit én most itt, a kicsi szívemben érzek, az nem fér el egy szobában, de kettőben sem, de még ez a lakás, és egész ház is kicsi hozzá, egy egész Birodalomra van szükségem, hogy ébredező érzelmeim mindegyike helyet kaphasson, kényelmesen kibontakozhasson, hogy aztán bennünket a szerelem kifürkészhetetlen rejtelmeibe taszítson. Ott fogok állni az ajtó mögött a homályos előszobában és várok, mint mikor a vad zsákmányát lesi, lábával rugaszkodásra kész helyet kapar, testétfészkelgeti, nyakát előrenyújtva, szemét egyetlen pontra szegezve lesi, várja a pillanatot, mikor vetheti rámagát áldozatára. Ilyen éber és feszült figyelemmel fogja majd fel szememnek minden idegszála azt az árnyékot, fülemnek minden csontocskája azt a berregést, amik mint hűséges komomák egyszerre jelentik: Ő van itt! Ott fogunk állni az ajtó két oldalán, s érzem az idő fogaskerekeire valami rázuhant, valami közéjük esett, mert lassabbak lettek fordulásai S mikor a kezem a kilincshez ér, mikor az afémnyelvecske megmozdul, mikor a sötétségbe egy fénycsík tolakodik, mert a kapu lassan kinyílik, mikor az a rég várt ragyogás elönti az előszobát, ott állsz, ott állsz Te. S most, most a nyakadba ugorva, szorosan ölelve, ajkaidra tapadva, most áll megafogaskerék szikrázón fékezve, élesen csikordulva mint az a sikoly, ami kitörve izmaim fogságából, végre, végre Téged köszönthet Ott fogunk lebegni a fény és árnyék küszöbén, átérés idő tátongó közepén: megszűnik a külvilág, megszűnik a rossz látomás, a lidérces kísértet és minden, mi a Földön körülvett. Csak mi vagyunk, csak mi: Te meg én, ahogy a megsemmisítő mámorban, szédítő kábulatban, egymás karjaiból kibontakozva, hogy aztán újra belebújva élvezzük testünk és lelkünk buja vágyainak vadul táncoló hatalmát Hát ezért kellene tudnom biztosan, hogy mikor várhatlak
