Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-07-01 / 14. szám
PAKSI HÍRNÖK 6 1992. július 1. Kedves István! Mellékelt levelemet kérem közölni a Paksi Hírnök következő számában. Méltánytalannak és etikátlannak tartom eljárásodat, ahogy és amilyen módon írsz. Rám nézve mindez sértő és hitelrontó. Részemről ez az írás egyfajta helyreigazítás, aminek megjelentetéséhez ragaszkodom. Nyilván sem rövidítéshez, sem pedig a levél szerkesztett formában történő leközléséhez nem járulok hozzá. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA Levél Gutái Istvánnak Sem veszekedni, sem pedig vitát provokálni nem akarok, kedves István, hiszen az elmúlt hónapok alatt bőven volt részem áldásosságában. Ami miatt mégis kurtán-furcsán érzem magam, az a legutóbbi számban (1992. június 3.) megjelent „T essék, Madám!” című cikked. A baj nem is itt kezdődik, mert mindenki olyan címet választ cikkének, amilyet éppen akar. Még csak a 13 soros körmondat sem zavar: lelked rajta. Ám, hogy a nyelvészek mit szólnak hozzá, az már más kérdés. Ami viszont engem megdöbbent, az az első bekezdés második, harmadik és negyedik sora, mely így szól: „...a keskeny járdán hömpölyög a tömeg a piactér felé, megáll, összetorlódik, testek koccannak egymáshoz, (sic!) testszagok keverednek...” Csak emlékeztetőül idézném föl számodra, hogy hangulatában és témájában két hasonló jellegű írásom is megjelent a Paksi Hírnökben. Az első 1991. július 3-án, Fájdalmaink, míg a második 1992. április 22-én, Árnyékban címmel. A sorrendiséget figyelembe véve hadd idézzem saját gondolataimat: „Körülöttük a délelőtt okádta magából az embereket, színes összevisszaságban hullámzott a járdányi tömeg, lökdösve, falhoz nyomva a másikat.” „Körülöttünk a délelőtt ontja magából az embereket, lökdösik, falhoz nyomják egymást. Színes összevisszaságban hullámzik a járdányi tömeg, remeg, lüktet az áradat. Amolyan igazi vásáros nap van.” Eddig tartanak hát a mondatok, amelyek akár tetszik, akár nem, valahol kísértetiesen hasonlítanak István, a fentebb említett írásodhoz. Nos, az idézetek - esetleg az írások - olvasásakor mi is juthat eszébe az embernek? Pro primo: együtt járjuk a piacot, következésképpen a semmi mással össze nem keverhető vásáros napok hangulata ugyanazt a benyomást kelti bennünk. Pro secundo: együtt írunk. Pro tertio: egymás írásait plagizáljuk. Persze ez nem igaz - már ami engem illet -, hiszen az idézett művek keletkezését tekintve a Fájdalmaink című szociográfia és az Árnyékban című irodalmi riport egyaránt régebbi keletkezésű, mint a Tessék, Madám! című cikk. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy „óvatos duhaj” voltál, mert vájtfülű legyen a talpán, aki első olvasásra azonosságot vél fölfedezni az írások között. Dolgodat megkönnyítve, mindazonáltal figyelmedbe ajánlom Pápai Eszter szintén azonos témájú és hangulatú riportját ami a folyóirat III. évf. 18. számában jelent meg (Kis) - piaci körkép feleimmel. Baudelaire óta nagyon sokan írtak A szépségről (Párizs, 1857. Fleurs du mal - A romlás virágai) és csak gyanítani tudom, hogy előtte is megfogalmazták költők, esztéták és írók gondolataikat e tárgykörben. Mégsem hiszem, hogy a Wasszikusnak számító sorokat valaki is, akár hangulatában, akár pedig formájában utánozni merte volna. Ám mielőtt a nagyképűség vádjával illetnél, hadd utaljak az írói szabadságra, amit te igen sajátságosán értelmezel. Számomra tehát a legcsekélyebb mértékben sem elfogadható az az írói módszer, amelyet követsz, hiszen az írás felelősség, és tiszta szándékot feltételez. S abban a pillanatban, ha ez megkérdőjelezhető, megkérdőjelezhető morális tartásod is. Ha, mint „újságírónak” nincsenek önálló gondolataid, és létezni csak mások árnyékában tudsz, akkor jogod sincs az íráshoz, sem pedig a publikáláshoz. A nyilvános bocsánatkérés rajtad múlik, bár jól tudom, hogy az átlagember nem megbocsájt, hanem akasztófát követel. Paks, 1992. június 7. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA Válasz László-Kovács Gyulának Kurtán-furcsán eljutottál, kedves Gyula leveledben apró tertióhoz: azt állítod, hogy plagizálom írásaidat Hasonlítsd össze a ’91. július 3-i Fájdalmaink című szociográfiád és a ’92. április 22-én megjelent Árnyékban című irodalmi riportod leveledben idézett sorait: az egyikben is színes összevisszaságban hullámzott a járdányi tömeg, a másikban is - rá majdnem tíz hónapra. Két írásod és a Tessék, Madám! című bevezetőm általad idézett szövegében három azonos szó van: a hömpölyög, a tömeg és a járda. Úgy gondolod, hogy íróasztalomnál a piaci helyzetről elmélkedvén (miközben tehetetlenül rágcsáltam golyóstollamat) kínomban előszedtem a régebbi Hírnökökben megjelent írásaidat és addig-addig hamisítottam, változtattam a lopott szavakat és a hangulatot hogy még a vájtfülűek se vegyék észre - első olvasásra? Nem. Május 15-én én is elmentem a piacra és saját szavaimmal leírtam, amit ott láttam, hallottam. Annak ellenére, hogy Baudelaire előttem már járt ott Paks, ’92. június 15. GUTÁI ISTVÁN Búvárbébi Gyerek a vízben! Várnai Péternek, a szakközépiskola testnevelő tanárának úszásból segédedzői képesítése van és februártól babaúszással is foglalkozik. „Tavaly, ősz végén láttam egy riportot a tévében. A filmen csecsemők mozogtak, úszkáltak a víz alatt Érdekelt a dolog, ezért utánajártam, így kerültem Budafokra, a Tétényi úti uszodába Karsay Ferenc testnevelő tanárhoz. Ő saját gyerekein (négy van neki) próbálta ki a módszert majd barátok, ismerősök csecsemőkorú gyermekeinek „úsztatását” vállalta. Azóta a többi között - Gödöllőről, Kalocsáról, Sárvárról hordják Budafokra a gyerekeket Két hónapig jártam - szombatonként - Karsay tanár úrhoz. Eleinte figyeltem, mit csinál, a második nap már részfeladatokat adott: napi nyolc órában óránként harmincnegyven csecsemő fordult meg a kezem alatt, majd önállóan dolgoztam; kitapasztaltam a mesterséget. Ez speciális egészségvédő program. A rendszeres, intenzív mozgás hatására ugyanis a babák edzettségi szintje növekszik, ennek következtében erősödik a szív, tökéletesebb lesz a keringés, ez magával hozzá a tüdő, az izomzat, a csontozat erősödését Oroszországban kétszázharmincegynéhány uszodában csinálják ezt, ott figyelték meg: azok a csecsemők, akik részt vettek ezeken a foglalkozásokon, előbb kezdtek járni, sokkal jobban fejlődött az egyensúlyérzékük, harmadannyi volt köztük a légúti megbetegedésben szenvedők száma, a koraszülött gyerekek pár hónapos ilyen „edzés” után utolérték a fejlődésben normálidőre született társaikat. Van már személyes tapasztalatom is: egy oxigénhiánnyal született kislány, aki huszonhárom hónapos korában nem tudott mást csinálni, mint a hasáról a hátára és visszafordulni, egyhónapos intenzív foglalkozás után segítséggel fel tudott állni. Három hónap után már mászik és több percig egyedül tud állni. Pakson négy ismerősöm csecsemőivel kezdtem ezt a programot, négy foglalkozás után tizenhatan voltak (hetente két-három alkalommal találkoztunk a tanuszodában), most a nyári szünet előtt harminc fölött van a számuk. Ugyanez Szekszárdon is beindult heti egy alkalommal. Amikor híre ment a babaúszásnak, sok olyan szülő megkeresett, akinek bölcsődés és óvodáskorú gyermeke van. Arra gondoltam: nemcsak a csecsemőknek, hanem az óvodásoknak is hiányzik a mozgás, ezt pótolni kell. Ha Pakson körülbelül kilencszáz óvodáskorú gyerek van, a városkörnyékkel együtt ezerötszáz körül, akkor ezt a hiányt pótolni kell. A gondolatot tett követte: elmentem valamennyi paksi óvodába szülői értekezletre, ismertettem javaslatomat az óvodáskorú gyermekek rendszeres uszodai foglalkoztatásáról. Ennek a lényege a következő: napközben a Búvárbébi Kft. mikrobusza elmegy az óvodákba a gyerekekért (egyszerre tíz-tizenötöt tudunk vinni), az uszodában szakképzett oktató foglalkozik velük negyvenöt percig, majd visszavisszük a csoportot az óvodába. Naponta kilenc csoportot szállíthatunk, ez hetente úgy hatszázhetven gyereket jelenthet Áz igényfelmérés után körülbelül nyolcszáz középső- és nagycsoportos vár arra, hogy a tanmedencében rendszeresen mozoghasson és megtanuljon úszni. Ősztől pedig elkezdtem szervezni a vidéki gyerekek uszodai foglalkoztatását is; annyira, amennyire a paksi uszoda befogadóképessége ezt engedi.” Lejegyezte: g. i.
