Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1992-01-15 / 2. szám

PAKSI HÍRNÖK 2 1992. január 15. TELEPÜLÉSÜGY Az önkormányzatok és a munkanélküliség (Folytatás az 1. oldalról.) vagy a betörések és lopások számának erőtel­jes megugrása. Mi több, az egyik polgármes­ter képzeletében a község elnéptelenedésé­nek a képe is felrémlett, mondván, ha nem si­kerül munkaalkalmat teremteni, akkor az em­berek elköltöznek onnan. Az elmondottak azt jelzik, hogy a helyi ön­­kormányzatok és vezetőik főként erkölcsi megfontolások, rövid távú érdekek, gazdálko­dási kényszerek alapján közelítenek a munka­­nélküliséghez és következményeihez, azt nem az egyes egyéntől függetleníthető, összetett társadalmi problémá­nak tekintik, hanem jórészt annak, mint amit az érintettek „megérdemelnek”. A kérdésnek az adott község vagy város szempontjából való átgondolatlanságát jelzi az a tény is, hogy bár mindegyik elöljá­ró említett néhány ál­tala is tapasztalt, a munkanélküliséggel kapcsolatos láncreak­ciót, szinte senkinél nem merült fel az, hogy vajon mi lesz a községgel, ha a már ma is nagyszámú munkanélküli segély­re való jogosultsága egy-két éven belül le­jár. Ez annál is megle­pőbb, mivel a kérde­zett elöljárók tudatá­ban voltak annak, hogy a helyi beruhá­zások korlátozottak; hogy külső beruhá­zók aligha jönnek, to­vábbá, hogy a máso­dik gazdaság is az ösz­szeomlás szélére került, vagyis új munkaalkal­maknak tömeges létesítésére helyi és körzeti szinten a közeljövőben aligha kerül sor. Miu­tán azzal is nagyjából tisztában voltak, hogy a helyi munkanélküliség kezelésének kilátásait rontja az a tény, hogy az addig az ország más részeiben elhelyezkedő ingázók elbocsátásuk után újra visszatelepülnek szülőhelyükre. A városban keletkező munkanélküliség egy ré­sze az amúgy is „elesett” községekbe és ré­giókba vonul vissza, tovább rontva ezek fejlő­désének esélyeit. LAKI LÁSZLÓ ’43-ban a leventeparancsnokságtól bizalmas parancsot kaptam: a ’24-es születésűeket Pa­­csán át kell adnom a német katonaságnak. Ak­kor úgy határoztam, hogy ezt nem vállalhatom. Egy pénteki ebéd alkalmából ültünk az asztal­nál, azt mondtam a szüleimnek:- Ne haragudjanak, elmegyek önként kato­nának. (Ez 1943. augusztus 12-én történt.) Anyám kétségbeesett, apám se értette, miről van szó. Akkor megmondtam, milyen parancs van a kezemben, amit még velük sem közölhe­tek. Bevonultam Pécsre a VIII/3-asokhoz, onnét Kaposvárra irányítottak a VI/3-asokhoz (ezek gyalogsági alakulatok voltak), onnan tizenegy kántortanítóval Érsekújvárra mentünk a 44-es karpaszományos ezredhez. Ott kezdődött meg a kiképzésünk, majd elrendelték a menetké­szültséget: irány Németország. (Galántán találkoztam anyám egy volt mun­katársával, aki postamesternek került oda, Deákvári Jánosnak hívták. Ő mondja nekem: János, te még nem is vagy katonaköteles. Átöl­tözöl, a postánál be vagy jelentve, maradj itt! Igen ám, de akkor már megjelentek a megfé­lemlítő plakátok: agyonlövik a katonaszökevé­nyeket, ha őket nem találják, a szülőket. Azt mondtam Deákvárinak: A sorsomat nem hí­vom ki magam ellen. Vagy hazakerülök, vagy nem.) Észak-Stettingbe kerültem. Ott folytatták a ki­képzést. Nemsokára parancs jött: adjon egy zászlóaljat biztosítóként az oderai frontszakasz­ra alakulatunk. Kikerültünk az Oderához utó­védként. Az egyik parton az oroszok, a másikon mi. Futóárkot ástunk, kukoricagránáttal halat fogtunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a németek nagyon mennek hátrafelé. (Akkor már a hetven-hetvenöt éves bácsikat is bevonultat­ták; a hét és fél kilós Mannlichterrel elestek, úgy haltak meg. A tizenhárom-tizennégy éves gye­rekek se bírták a strapát. Akkor már általános volt a káosz. Szentistváni alezredes volt a zászlóaljparancsnokunk. Azt mondta nekünk: „Fölmentem önöket katonai esküjük alól. Fele­lősséget vállalni tovább nem tudok, aki úgy gon­dolja, hogy menekülni tud, meneküljön, vagy várja be a szovjet csapatokat.” Egy csapattal elindultam. Akik ottmaradtak, orosz fogságba kerültek. Mi Kielbe értünk, úgy volt, hogy átme­gyünk Dániába. Átéltük Hamburgban a foszfor­bombázást. Égett a víz. Csonkolt hadifoglyok voltak a hajón, többségük német katona, akiket kórházba vittek volna. Hat-nyolcszáz Liberátor szórta éjjel-nappal a várost és a környéket. Nem tudom, a pokol milyen lesz, de az élő poklot ott átéltük. Utolértük az alakulatunkat. Schwering- Holsternbe beérve találkoztunk angol csapa­tokkal. A zászlóaljparancsnok egy angolul tudó ügyvéddel bement a parancsnokságra és jelent­kezett: itt van egy iskolai alakulat (persze azt nem mondta, hogy már bevetésen is voltunk) és megadjuk magunkat. Egy őrnagy lett a körzet parancsnoka, har­madosztályú angol sorkatonakosztot biztosított a számunkra, a magyar szolgálati szabályzatot továbbra is fenntartotta. Egyszer jön a hír: pakolás, megyünk haza.

Next

/
Thumbnails
Contents