Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-15 / 2. szám
1992. január 15. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Jöttment lettem saját szülőfalumban ? G. János visszaemlékezése Először Eselsheidébe értünk. Itt már drótkerítéssel körülvett, több nemzetiséget befogadó nagy tábor volt. Leghátul az SS-ek, wehrmachtosok, utána magyarok, lengyelek, legelöl a franciák. Ebből a táborból munkára hordtak bennünket. Javítottuk a felrobbantott vasúti síneket, vágányokat fektettünk. Nem volt szigorú a létszámellenőrzés. Ötszázötvenen kimentek és mondjuk ötszázketten jöttek vissza. Elhatároztam: meg kell szökni! Amikor jött egy lassú szerelvény, fölléptem az egyik vagonra és Kölnben kötöttem ki. Amint ott sétálok, találkoztam egy ismerőssel. Kétszer elmentem mellette, hogy jobban megnézzem, harmadszor rászóltam:- Pintér karpaszományos! Nem tévedtem. Ő perfekt beszélt németül. Megkérdezte tőlem:- Nem akarsz átjönni egy civil lágerbe?- Dehogynem!- Jól van. Egy viadukton mentünk keresztül. Még ma is borsózik a hátam, talán ott féltem először a háborúban, egy pallón kellett végigmennünk hatalmas mélység fölött, szürkületben. Amikor átmentünk, nagy fenyveserdőbe értünk. Pintér hozott civil ruhát, az egyenruhámat elégettük. A civil láger parancsnoka egy skót őrnagy volt. Minden második héten kaptunk egy ötkilós UMRA-csomagot, emellett a napi háromszori étkezés. Kb. ötszázan voltunk ott, 4-6 személyes szobákban. A családosok külön, a nők külön. Egyszer elindultunk haza. Lejöttünk Semmeringig. Ott tudtuk meg, hogy a magyar kormány nem tud bennünket fogadni. Megfordították a mozdonyt és vissza. Vártam egy hetet, vártam még egyet. Honvágyam volt, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Bejelentettem, hogy megszököm.- Ne menj haza, mert megbánod - mondta a skót őrnagy. (Németül kotyogtunk valamit mind a ketten.)- Akkor is hazamegyek. (Ez 1945. november elején volt, a téli ruha még nem érkezett meg. Bricsesznadrágban, félcipőben, zakóban és két pulóverben nekiindultam a nagyvilágnak. Egy hátizsák élelmet (konzerveket, kávét, csokoládét) kaptam. Eljutottam újból Semmeringig, ott át kellett jönni a szovjet megszállási övezetbe. Ez egy kiló szemeskávéba került Eltévedtünk az erdőben, egy tisztásra értünk, ahol katonai őrbódét láttunk. Egyszer csak halljuk ám:- Sztoj! (Életemben akkor találkoztam először orosz katonával.) Leraktuk a hátizsákot, oda akartunk menni hozzájuk. Elkezdtek erre kiabálni, hogy vigyük oda a hátizsákokat is. Levetkőztettek bennünket keresték az SS-tetoválást. „Pasli, pasli” integettek aztán. Mentünk a hátizsákokhoz. A puskatussal rávágtak a kezünkre: minden nélkül engedtek el bennünket. Csak a kiskabát az ing, a bricsesznadrág, meg a barna félcipő maradt rajtam is. Teljesen sötét volt akkor már. „Na, mondom, gyerekek, vajon mikor szólalnak meg a hátunk mögött a gitárok?” Vége a háborúnak, soha nem fogják megtudni otthon, hol vagyunk. Hála istennek, nem lőttek utánunk. Ahogy elhagytuk az erdőt, itt-ott világosságot látunk, nemsokára egy újabb ruszki katonával találkoztunk. Egy szán elé fogott pónilovat hajtott. Hallhatta, hogy magyarul beszélünk, mert megkérdezte:- Ti magyarok vagytok?- Te is?- Az. Munkácsi.- Akkor miért vagy itt ruszki ruhában?- Én már azokhoz tartozók. Elvitt bennünket a parancsnokához. Útközben elmeséltem megkopasztásunkat, azt is elmondtam, hogy azt se tudjuk, hol vagyunk, se élelmünk, se göncünk. Ezt elmondtam a parancsnoknak is.- Haza akarunk menni, mert hív az ország. (A fogságban állandóan bőgte, ordította a rádió magyar adása: magyar testvéreim, gyertek haza, az ország romokban hever, újjá kell építeni.) Kaptunk köpenyt, kenyérzsákot és papírt. Az még most is megvan. Azt se tudtam, mi van ráírva. A viadukton túl, a völgyben volt a vasútállomás, onnan indultunk hazafelé. Szétszóródtunk. Egy hosszú Pullmann-kocsi ki volt világítva. „Officiresz” ezt tudtam elolvasni. Kinyitom az ajtaját, erre egy francia egyenruhás elkezdett lökdösni lefele a géppisztolyával. Kijött a hangzavarra egy orosz százados:- Ki vagy?- Ungarische Soldat.- Hova mész?- Nach Hause.- Dokument? Mutattam neki. Elolvassa, int, hogy menjek beljebb. Leültetett. Nemsokára elaludtam. Arra ébredtem föl, hogy rázzák a karomat. Bécsben voltunk. A százados átkísértetett bennünket a Keleti pályaudvarra, nehogy az angolok, vagy az amerikaiak újra elfogjanak bennünket. Bejött a vonat, fölszálltunk. Ágfalvánál újabb ellenőrzés. Nekünk csak ez a ruszki papírunk volt. Bekísértek bennünket Sopronba. Kinyílik egy ajtó, hatalmas pofont kapok, aztán még egyet: „Te piszkos nyilas! Haza mertél jönni?” Ez volt a fogadtatás. Még a nevemet se kérdezte. Azt se, hol voltam. Ez a kölök, aki apámon kívül egyedül ütött meg életemben... Máig az arcomon ég a keze helye... Innen elvittek engem is Zalaegerszegre szűrőtáborba, három napig a tetük között voltunk, egy falat élelem nélkül, még szappant is ettünk kínunkban. Volt, aki Komáromba ment, az a bitófa alá került Én Zalaszentivánig gyalogoltam, ott amíg a mozdonyvezető felesége föladta férjének a kosztok fölkapaszkodtam a mozdony szeneskocsijára és hasrafeküdtem. Később kéretőztem be, mert megfagytam volna.- Maga hogy kerül ide? Elmondtam. Elvittek. A mozdonyvezető Nagykanizsánál megállt a szemafor előtt, onnan gyalogoltam be. „Na, helyben vagyok.” Bementem a vasútállomáson a postára, ott mondta a főnök, hogy a 6. vágányról munkásokat visz egy szerelvény Balatonkeresztúrig. Délben értünk oda, ott ráálltam a sínekre és úgy mentem hazáig. Első utam a postahivatalba vezetett. Kopogtatok az ajtón. Szegény anyám fölnéz.- Tessék, ott a kezelői ablak - mondja. Nem ismert meg.- Édesanyám! Legalább engedjen be! - Lett aztán nagy öröm, futott a nővérem is. Nemsokára következett az igazolásom. Itt születtem, semmiféle jobboldali tevékenységben nem vettem részt, az aláírta, lepecsételte valamennyi párt helyi elnöke. Lengyeltótiban székelt az igazolóbizottság. Bemegyek.- Mi ez? A nyilas karszalagot elfelejtette föltenni? - így fogadott az igazolóbizottság elnöke, dr. Lukács úr.- Uram, valószínűleg összetéveszt valakivel, mert én semmiféle pártnak nem voltam tagja, így a nyilas karszalagot se hordhattam. De így, de úgy.- Tanúkat állítunk - mondja végül doktor Lukács.- Minden hétfőn volt egy jelvény a karomon. Azon pedig a kiscímer, amiben L betű volt. Azt pedig a leventefoglalkozásokon kötelező volt hordani. Egyébként tessék, itt van az igazolás. - Átnyújtottam a papírt. Nézi, olvassa, aztán visszadobja:- Ezt minden jöttment megszerezheti. Sajnos, erre begorombultam:- Idefigyeljen! Maga 1942/43-ban doktor Löwensohn ügyvéd úr volt Balatonbogláron, most pedig doktor Lukács úrnak hívják és közjegyző Lengyeltótiban. Hogy ki a jöttment arról beszélhetnénk. Én 1924. május 27-én itt születtem, őseim párszáz éve Magyarországon laknak, nem hatkrajcáros nevet hordok.- Takarodjon ki! Másodfokon igazoltak. Mert akkor elmondhattam, mi váltotta ki belőlem azt az impertinens magatartást. Megmondtam ott is: nem tudtam elviselni, hogy jöttmentnek nevezzenek szülőfalumban. Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN
