Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-04-22 / 9. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1992. április 22. ACSÁDI ROZÁLIA A csend szimfóniája Megsebezhetetlen arcotokat nem viszi át az időn sem jósors sem átok közöttünk jártok és az elkövetkezők között a vers múlhatatlan a vers múlhatatlan szépség tűz és talány talány és hit és kétség lobbanó tér a szürke nap fölött parázsló mélység mélység és csend a csend szimfóniája megvertekért sírók elhaló imája egyszer remény és egyszer végzet a vers kiáltás a vers igézet és végleg múlhatatlan gyöngye a tiszta szónak áldás vér alázat Istentől áldott ének Istentől áldott szózat Gyerekész Egyik tanév szeptemberéig nem egészen készült el iskolánkban a tatarozás. A biológiai szertárban még nagyban folyt a javítás, ezért a szemléltető eszközök - jobb híján - a tanári szoba U-alakban felállított asztalainak közepére voltak elhelyezve: képek, preparált és kitömött állatok szép sorjában. A második osztálynak a tanterv előírta a környezetismeretből, hogy iskolánk összes épületét (2 épületben „lakunk”, külön alsó és felsőtagozat) bejárjuk, megnézzük az intézmény főbb helyiségeit. így megismertük, hol van az igazgató bácsi irodája, hogyan kell ott kopogni, köszönni, megszólítani, szóba állni vele. Ugyanígy a tanári szobába is bekopogtunk, köszöntünk, végigjártuk. Megbeszéltük, hogy itt készülnek a tanár nénik, bácsik órára, itt javítanak dolgozatokat stb. A tanulmányi séta során mindent alaposan szemügyre vettek a gyerekek. Eltelt két hét legalább, amikor sürgős üzenetet kapok, hogy küldjem fel a naplómat a tanáriba a következő szünetben. Szólítom Ljubát (a délszláv kislányt), aki egyébként is arra lakik és kérem őt:- Légy szíves vidd fel a naplót a nagyiskolába, kopogj be a tanáriba és mondd, hogy a Helga tanító néni küldi a naplóját! Indul a gyerek, de az ajtóban megtorpan és tanácstalanul kérdi:- Tanító néni, az a tanári szoba, ahol az a sok állat van? BANCSIK CSABÁIMÉ „Jó volt játszani...” így köszöntött április 8-án este előadás után a dunaújvárosi Iskolaszínház egyik színjátszója. Ő és társai Gogol: A revizor című vígjátékát adták elő csaknem telt ház előtt a Városi Művelődési Központban. Természetesen nem lehet „harag és részrehajlás nélküli” a beszámolóm, hiszen a szereplők felét régről ismerem. A rendező két dologban tett nagyot: egyrészt az eredeti szöveg „karcsúsításában”, amivel sikerült végig pergővé és érdekfeszítővé tenni az előadást; másrészt a színpadi mozgások milliméterre és másodpercre pontos kidolgozásával. A szöveg meghúzásának köszönhetően csak egyetlen, a mai néző számára is érthető és élvezhető főpoén maradt a középpontban: Hlesztakov hatalmas, az egész városvezetést átejtő csalása. A színpadkép mindössze két helyszínre szorítkozott: Hlesztakov vendéglőbeli szobájára és a polgármester lakására. Mind a két helyszín „bejátszása” során szembetűnő volt, hogy minden egyes díszletelem és kellék funkcióval rendelkezett, például a hátsó kulissza közepét uraló cserépkályha nem pusztán az árulkodó iratok égetésére szolgált, hanem Zemljanyika kórházigazgató hivatalnoki buzgóságának bizonyítására: a szerepet alakító Pálfalvi János ennek szélére állt fel cári hivatalnoki hűségének alátámasztásául. Az egyes szerepeket alakítókról szinte csak jót lehet mondani: Neumann Gábor polgármestere lehengerlő volt Oláh László járásbírója száraz fanyarságával kacagtatott, Orbán D. István tanfelügyelője valóban szánnivalóan nevetséges volt (különösen a székfoglalási jelenetben), a két földesurat alakító Boda András és Salgó Ferenc részben tényleges, részben játszott beszédhibájukkal a lehető legigazibb Bobcsinszkij és Dobcsinszkij voltak, Pálfalvi János kórházigazgatója a szövegen kívüli játékával is külön élményt nyújtott (például a második részt kezdő némajátékban, az előadás egyik „ékszerében”). Némi mesterkéltséget éreztem viszont Pataki Dezső (Hlesztakov), Horváth István (Oszip, Hlesztakov szolgája) és a többi kisebb szerepet alakító színjátszó játékában (Bereczki Szilvia, Kőhalmi Borbála, Vass Tamás - postamester, Halász József, Éliás István). A végére hagytam az Anna Andrejevnát, a polgármesternét alakító Baksai Erika játékát, lévén ő paksi gyökerű színjátszó. Pontosan érzékeltette a polgármesterné kispolgári nagyravágyását, illetve kéjsóvárságát Egyetlen zavaró hiba volt alakításában: a hadarásról még nem szokott le. S természetesen az Iskolaszínházról mint „csapatról” is meg kell emlékeznem: az előadás vége felé az egyik kulisszaajtó leesett sarokvasáról, azaz kidőlt. Nem színjátszók, de színészek, igazi profi „mímesek” voltak ekkortól, hiszen képesek voltak belejátszani, beleírni a darabba ezt a kis bakit is. Itt kezdődik számomra a valóban jó értelemben vett amatőr színjátszás. Végül pár szót a közönségről, amely néhány kivételtől eltekintve 7-8. osztályos iskolásokból állt. Érezhetően élvezték a játékot nem volt beszólás, pusmogás, a színpadi poénok azonnal nevetésben pukkantak. Csak hiányoltam a 2-3 évvel idősebbek, a középiskolások nevetését. Pedig lett volna min... KASZÁS
