Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-04-08 / 8. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1992. április 8. Rajnai Móni festőművész kiállítása a Városi Művelődési Központban Lázadás a szürkeség ellen Múlt hó 13-án dr. Kerényi Ferenc, a Magyar Színházi Intézet igazgatója nyitotta meg Rajnai Móni festőművész kiállítását a művelődési központ kiállítótermében. Dr. Kerényi Ferenc megnyitóbeszédében a szürkeség elleni lázadás jelképének tekintette a fiatal festőművésznő alkotásait. „Lázadás ez a szürke emberi tevékenység ellen. Őrizzük meg a természetet a maga valóságában, hagyjuk élni, s hagyj uk kibontakozni! A képek ezt sugallj ák.” - mondotta Kerényi Ferenc. Rajnai Móni nagyméretű olajvásznain a csendélet műfaját jeleníti meg. A képeken egzotikus állatok, gyümölcsök néznek szembe velünk. Egy érett banánfürt, ami magába foglalja egész életünket. Avirulástól az elmúlásig, a pusztulásig. A színek varázslatos kezelése, amely felvillantja előttünk az igazi természetet, s amely Rajnai Mónihoz oly közel áll. Mint Kerényi Ferenc elmondta, a festőművésznő színvilágához közel áll a francia Henri Mattise és Andy Warhol. Felnagyított és figyelemfelkeltő alkotásai is hatást gyakoroltak művészetére. Rajnai Móninak ez az első gyűjteményes kiállítása, ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti a színek és formák világát. FEKETE ARANKA AVERS DSIDA JENŐ PSALMUS HUNGARICUS L Vagy félezemyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót minden szerelmet bujintó liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott te bús, kopár sziget magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt bele a vad hullámverés morzsoló harsogása. Jaj, mindenből csak vád fakad; miért kímélted az erőt miért kímélted válladat miért nem vertél sziklatöltést erős, nagy védőgátakat? Elhagytam koldus, tékozló, apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám! Visszafogadsz-e Bedőlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamban, verset mely nem zenél, csak felhörög, Eget-nyitó, poklot-nyitó átkot hogy zúgjon, mint a szél, bőgjön, mint megtépett szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint népem, te szent, te kárhozott te drága! II. Ó én tudom, hogy mi a nagyszerű, a minden embert megsimogató tág mozdulat az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép görög hangulat A hűssel biztató közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden eszme sajgó árulója, most mégis bősz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, óvja, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet..., de nékem nem szabad, de nékem nem lehet Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad..., s ha kedve támad bárhova mehet.., de nékem nem szabad..., de nékem nem lehet. Bűn a mosolygó pillanat mit lelkem elhenyél! Szívszakadásig így kell énekelni Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint népem, te szent te kárhozott te drága! III. Firenzo képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörűségek..., Páris tüze, Velence csillogása..., még telkemet is lehunyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepűt és szürke kócot és gőggel viselem fajtám egyenruháját: a foltozott darőcot... Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külső sötétségre vettetett..., kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ő szíve fénylik, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem..., ráfonódom, rajta kúszom fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs. Vér csurgóit rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni; Egy eszelős dal lett az útitársam, rekedt dal, mely nem zenél, csak hörög, mint a szél..., zúg, mint vihartól ráncigáit fák Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget
