Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-04-08 / 8. szám
1992. április 8. 9 PAKSI HÍRNÖK JNNEPERE üssenek ét, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! IV. Mit nékem most Dante terzinái js hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, jmikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, imikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, ősi szóra jkell megtanítani fiainkat, mikor rémít a falvak csendje is elönt a semmi árja minket |és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! 'Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt? Európa, én nagy mesterem, lám csak mivé lett fogadott fiad! Mily korcs beszédű, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány...! Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt...! Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett és úgy tanította ezt ám annak kezében, kit fegyver szorongat a fegyver megdicsőü! és ragyogni kezd! Ezért nem is hányódom már magamban..., vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva én nekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent te kárhozott te drága! V. degen vérű és beszédű tenyeres jó pajtásaim, tikkel együtt bolyongtam az emberség ligetét tikét szerettem, tik szerettétek lágy szívem ryitott és éneklő sebét..., 'tekém is fáj, higyjétek el, íogy zord a szám és homlokom setét! '(ekem is fáj hogy búcsúzom, nert immár más utakra kell mennem, le így zeng most a trónjavesztett nagyar Isten parancsa bennem én nem tagadhatom meg Öt nikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, nikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma..., Ha virrasztók, miatta állok a poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel kenyerem megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide: ha bűnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi „de”, Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos telkét fitogtatva henceg. Mi elesettek, páriák vagyunk..., testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek, Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álmokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent te kárhozott te drága! VI. Száraz nyelvem kisebzett égő fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, hogy felkutassak mindenegy magyart Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok, ott a Tisza partján, magyarok, ott a Duna partján, magyarok, ott a tót hegyek közt, s a bácskai szőlőhegyek közt üljetek mellém! Magyarok, Afrikában, Ázsiában Párizsban, vagy Amerikában üljetek mellém! Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök, Ti rég halott regősök, ti vértanúk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide, népem, s hallgasd, amit énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó népem, árva népem! s dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínű, setét nehéz, fanyar borok..., dalolj velem hörögve, és zúgva és dörögve tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt kénköves szele, hogy Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól s örüljön bele!!! Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk ó Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át mikor téged emleget, ó Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó Jeruzsálem, Jeruzsálem! Pogányok valának Gyűrik a pénzt az urak, apró galacsinná, mintha sok lenne belőle, s közben arról disputáinak a parlament faragott kőszentjei alatt, hogy költségük egyre nő. S lám Isten báránykái ők megtévedtek, akik feláldoznák akár életüket is a e szent és magyar honért, csak hogy ne kelljen örökös rontásban látni a népet. Éppen ezért felvállalnak mindent, éjszakákba nyúló sörözéseket a nemes penésszel borított pincefalak között, ahol édesen lehet frakciózni és persze kell is, hiszen még a klottgatyás nagyapák is reájuk szavaztak. Folyhat a bor és a sör, a hites-szép főváros libériás népe szépen kifizeti, aztán, ha nincs miből, majd exkuzálják magukat a kedves rokonok előtt. A lényeg az, hogy megszedjék magukat, mint Urunk születése előtt a római helytartók. Ám abban az időben a próféták is gyalog jártak, ma meg neccharisnyás lányok kíséretében autóznak a res publica útjain s frakcióznak a nagyurak imigyen:- „Új időknek, új dalai...” - röhint fel non parem a képviselő, miközben állán végigömlik a sör, de azonmód letörli, majd az asztalra csap. - Jövel-e már pincér?- Jövel-e már? - ordít rá az egyik úr a megszeppent atyafira. Ősei Árpáddal érkeztek, annak rendje-módja szerint.- Sola scriptura - böki oldalba a harmadik nábob a negyediket. - Sola scriptura. Civitati haec... így zajlik hát a diskurzus angyalarcú atyáink között, ma, Magyarország rongyos ege alatt De én mondom: Isten éltessen benneteket! Cantabit vacuus coram latrona viator. Rablót látva dalol, ha üres batyuval megy, a vándor. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA Lackncr László (NSZK): Haikuk
