Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-04-24 / 5. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. április 24. RATKÓ JÓZSEF Zsoltár Az anyák halhatatlanok. Csak testet arcot alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel; megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassák könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját Ez a legfényesebb csend, színes, nevetőszemű, mostébredő, amely az ázottbarna levelek közül kióvatoskodó fűszálak apró mozdulataiban honol, amely a fűszálakat földigsimító áprilisi szél odébbsurranása után marad a levegőben, amely a csöppnyi szélbe belekapaszkodott madártollak, apró ágdarabok, eldobott papírdarabkák földretorlódása nyomán ott lebeg a járdák fölött, ez a csend a legszínesebb, legbizsergetőbb, legtitkosabb, legcsalogatóbb csend; április csendje, amely egyetlen pillanatba tudja belecsalogatni az újjáteremtődés gigantikus csodáját, belesűríti ebbe az egyetlen pillanatba, s ez a pillanat minden évben megérinti az embereket és szabaddá teszi az összeláncolt éveket, felszabadít, felemel, megújít: amikor arcunkat nekifeszíti a simogató szelídült szélnek, amikor arcunkat felemeli az első kacéran ragyogó fény felé, amikor az élet délelőtti lüktetése déli nyugalommá ernyed, ez az az április csend, amelyben rügyet dajkálnak a fák, amelyben épül a madárfészek, amelyben hangtalanul ringatóznak az ágak és hangtalanul színesednek az égen a felhők, ez a csend lágytapintású, patakok énekét visszhangzó, méhecskeszárnyak lendülését igenlő, levelek kipattanását akaró, virágsziromkönnyű, mandulafa virágkoronájának rózsaszínében alvó, meggyvirág hóhullásába rejtőzködő, kökénybokrok kötényébe takarózó gyönyörű csend; maga a titok útján érkező tavasz, a megismétlődő megismételhetetlen, az újrainduló élet, - a szomorú ősz avartemetőjéből kizöldülő bodzabokrok s az alattuk összebújt napfényszálak virággyerekei; az ibolyák, s a mozdulat, ahogy néha odasimulnak a földhöz, s a fűrészfogú csalán, az egyenesszárú, és a zöldrefényesedett határnyi vetés, melyet naponta megfésül a szél - a határtalan élet, a határtalan fecskeröptű élet ez az áprilisi csend, a vasárnap délutánok falusi csendje, a kerítések előtti padokon ülők megbékéltségével üzenő, a gyereklányok hajába font szalagok lobogásával üzenő, a fehérre meszelt házak tisztaságával üzenő, a barkák bársonyával üzenő, jácintillatú, csillagvirág-tekintetű, ez a csend maga a rezdületlen levegőbe fátyolozódott mozdulatlanság, amely az aranyeső nyújtózkodó ágai közé ívelődik, amely a kipattant szirmok sárga izzását felerősíti, ragyogássá fokozza, s ráfényesíti a világra ezt a szétsugárzó aranyragyogást ACSÁDI ROZÁLIA A tavasz csendjei
