Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-04-10 / 4. szám
Paksi Hírnök KÖZÉLETI FOLYÓIRAT 1991. április 10._______________________ÁRA: 11,20 Ft________________________III. évf. 4. szám Mostoha „édes” anyanyelvűnk (Pesszimista gondolatok az anyanyelvről a magyar nyelv hetén) Évtizedes hagyomány, hogy így tavasz tájt ünnepi hetet szentelünk anyanyelvűnknek. Ilyenkor minden rendű és rangú sajtóorgánum kötelességének tartja, hogy lerója háláját nemes eszköze, a nyelv előtt. (Feltehetően engem is ezért kért a szerkesztő e cikk megírására.) Sokan írtak ilyen megemlékezésekben megrendítő sorokat nyelvédesanyánkról, amely „homo sapiens”-szé ringatott bennünket. Sokan méltatták azt a nagyszerű csodát, amely végigkísér bennünket első szavunktól a haláltusát záró végszóig. A dicsérő szavak mellett azonban szóvá szokták tenni az az idő tájt legdivatosabb vadhajtásait: azt, hogy a terpeszkedő kifejezések (pl.: Javaslatot tesz a polgármester felé.) áradatától hogyan válik beszédünk szószátyárrá, hogy mennyire terjed nyelvünkben a szólam és a frázis, s hogy milyen bántó a magyar fülnek az efféle szószerkezet: „A barátom az egy jó katona.” Emlékezni valamire, s ünnepelni valamit nekem is mindig azt jelentette; számot vetni, s a számvetés - ha őszinte - mindig a gondokon időzik hosszasabban. Ezért nem érzem szentségtörésnek, sőt ünneprontásnak sem, ha a magyar nyelv hetén nyelvművelő gondjaimat veszem számba, s osztom meg az olvasóval; sőt azt sem, hogy e gondok vaskosabbját választom. A nyelv és az azt használó ember vagy közösség, tágabb értelemben a nyelv és a társadalom mindig is elválaszthatatlan s kölcsönös viszonyban állt egymással: a nyelv kommunikációs eszközként szolgálja a társadalmat a társadalom pedig formálja, igényei szerint alakítja a nyelvet méghozzá meglehetősen spontán módon, alig ellenőrizhetően, s csak szűk keretek között irányítható módon. Ezért, ha beteg a társadalom, a nyelv is „megbetegszik”. A nyelvművelő tehát orvos, a beteg nyelv orvosa. (Hatékonysága is éppúgy hatókörének függvénye, mint az orvosé: egy körzeti orvos körzete betegeit gyógyítja, egy világhírű orvosprofesszor pedig egész országok, régiók egészségügyét befolyásolhatja. Ugyanígy: egy magyartanár saját környezetében (tanítványai körében) végezheti nyelvgyógyító munkáját, míg egy híres nyelvész az egész nemzet nyelvének ütőerén tarthatja kezét. De - a hasonlatnál maradva - ahogy az orvosnak ismernie kell a kórelőzményt, a betegséget okozó életviteli rendellenességet, a nyelvművelőnek is a társadalom torzulásaiból kell kiindulnia, hogy megfelelő diagnózist adjon a nyelv ficamairól, s hogy legyen mersze a receptkönyvhöz nyúlni. Ennek szellemében magam is egyszerre veszek célba néhány „kóros" társadalmi „elváltozást”, s a folyamányaként jelentkező nyelvi nyavalyát: Átmeneti korunk társadalma érzelemszegénységben senyved. A régi érzelmek devalválódtak, újak még nincsenek, vagy nem hitelesek. Nézzük például a hazaszeretet érzését! A nemzedékek hosszú sorának leikébe sulykolt internacionalizmus értékvesztése nyomán támadt légüres teret egyelőre nem töltötte ki semmi: a romantikusok által megfogalmazott hazaszeretet-eszményt nem vállalja, a két világháború közt dívott keresztény-nemzeti kurzust vadhajtásai (nacionalizmus, sovinizmus, antiszemitizmus) miatt nem vállalhatja a ma embere. Egy tanítványom vallomása jelzi ezt számomra: „Bennem a Himnusz éppúgy nem kelt érzéseket, mint ahogy az Internacionálé sem keltett.”, valamint az a tény, hogy az év elején szervezett középiskolás hittankör lassan lemorzsolódik. Az érzelmek megvallása, vállalása pedig még kevésbé szokásos napjainkban. A távolságtartó tárgyilagosságban való tetszelgés már magzat korukban megfojtja érzelmeinket, s száműzi nyelvünkből a meggyőződést sugalló érzelemgazdag eszközöket A közélet áttekinthetetlensége, a társadalmi hierarchia bizonytalansága miatt nyelvünk a bábeli nyelvzavar állapotába került. Nem érti a magyar a magyart (sem a Parlamentben, sem másutt). Ugyanazon szavak nem ugyanazt jelentik számunkra. A szó leértékelődött, nincs mögötte tartás, az érte vállalt felelősség tudata. Burjánzik a semmitmondás művészete. Néhány jól választott szólammal: európaiság, balkanizálódás, privatizáció, kárpótlás, legitimitás stb. ki-ki politikusnak érezheti magát, (s némi valós vagy kitalált 56-os múlttal) akár karriert teremthet magának. A szavak jelentése elbizonytalanodott (szándékosan is ködösítik őket). „Parlamenti demokrácia” - mondják, de nem teszik hozzá, hogy a kifejezés alig jelent többet, mint az elmúlt 40 évben jelentett, alig jelent többet a választási ceremóniánál. Csak a jó politikai érzékkel megáldottak kezdik észrevenni, hogy a jelzős szerkezetből lassan eltűnik a jelzett szó. Azt viszont már egyre többen tudják (a bőrükön érzik), hogy mi mindent nem jelent. Nem jelenti a munkához való jogot és a tisztes megélhetés garanciáját. Azt is egyre többen sejtik, a kifejezés hallatán szó sincs valamiféle anyagi egyenlősdiről. Az irodalomban járatosaknak eszükbe jutnak róla Vörösmarty szavai is: „...hogy míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jutna üdv a földön.” Szóval ködösítünk: szégyenlősen azt mondjuk „parlamenti demokrácia” ehelyett: kapitalizmus (egyelőre valamennyi hibájával, erényei nélkül). Akad azonban példa arra is, amikor egyértelműen fogalmazunk: a parlamenti demokrácia keretei között azt mondjuk: hatalom, a hatalmon lévő párt, kormány, a hatalom helyi szervei stb. Ilyenkor tudjuk, mire kell gondolnunk. A társadalom görcsei között mindig is jelenvaló volt a sznobizmus. Ide sorolnám azt a napjainkban féktelen áradattá nőtt nyugatimádatot, amely nyelvi síkon az idegennyelv-tanulás mániájában nyilvánul meg. A félreértések elkerülendők: nem az idegennyelv-tanulás ellen emelek szót, hanem az anyanyelvét „törve beszélő”, annak nyelvtanát elégséges szinten ismerő tanuló (vagy felnőtt) gyakran szülői becsvágytól indíttatott meddő és kilátástalan erőfeszítése ellen. Hiszen, mint Kölcsey mondotta: „...miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség”. Egy társadalom ellentmondásainak leghívebb nyelvi tükrei a reklámszövegek (és az apróhirdetések). Ehelyütt csupán a magával mit kezdeni nem tudó magyar gazdaság reklámszövegeiről szólok Ilyenekre gondolok: „Vigyázzon, nagyon jó!” A nyelv logikájának ellentmondó, fülsértő blődség! Miért kellene félnünk attól, ami nagyon jó? Attól talán, hogy mégsem oly jó, mint a hírverés ígéri? (Folytatás a 2. oldalon.) A következő szám tartalmából: Interjú dr. Török Dezsővel, a Kereskedelmi Bank Rt. paksi igazgatójával Nagydorog helyett Rigába „Mondd ki szépen!” Körkérdés Lebegés Kitekintő
