Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-04-10 / 4. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1991. április 10. Emlékezni és emlékeztetni Magyar film a Duna moziban Február 26-án és 27-én vetítették a Duna moziban a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége helyi szervezete és a paksi MDF közös rendezvényeként Sára Sándor Csonka Bereg című filmjét. Ebből az alkalomból Hernádi Ferenc, a bajtársi szövetség helyi elnöke köszöntötte mintegy kétszáz sorstársát és a fiatalabb nézőket. „Emlékezni és emlékeztetni szeretnénk a túlélőket és a hozzátartozókat, az egész társadalmat mindarra a sok szörnyűségre, melyet a magyar nép ellen elkövetett a sztálinista hatalom. Úgy érezzük, hogy a még életben levő túlélőknek arra is kötelességük felhívni a figyelmet: amíg mi hallgattunk, gyermekeinket, unokáinkat meghamisított történelemre tanították.” - mondta. „Minden bántó szándék nélkül, de tényként kell elismernünk, hogy a nácizmus népirtásáról az elmúlt negyven év alatt sokat láttunk, hallottunk, olvastunk. Auschwitz, Dachau a világ minden tájáról odalátogatók kegyeleti helye; hangsúlyozom, okkal. Magam is ellátogattam oda. De mutassanak egyetlen embert is, aki - a túlélőkön kívül - keleti hadifogolytábort vagy megsemmisíborban halt meg Szibériában, Krasznojarszkban.) 1945-ben több tízezer férfit háromnapos közmunkára rendelt Beregszászra a környék falvaiból a Vörös Hadsereg, majd lágerekbe hajtotta őket. „Krisztus, mi kell még?” Gyóni Géza imént hallott kérdésére is válaszol a film. A néhány túlélő és özvegyen, árván maradt családtag balladás vallomásaiból fölsejlik az állati sorba taszított, a LEFOKOZOTT EMBER sorstragédiája. A három hétig tartó szállítás ideje alatt a vagondeszka olaját nyalják az éhezők, havat nyelnek a szomjúhozók, közben kitör a tífusz, folyamatosan lesúlyt a puskatus; szükségét állva, menet közben végezheti csak a fogoly, mint az állat, ha lekuporodik az árokba, a hajtó agyonlövi; később („célba érve”) bányában, építkezésen, a földeken dolgoznak a legyengült elhurcoltak; ha fölpislákol még ezután is némelyikben a szabadság utáni vágy, a reménytelen kísérlet; elfogják, megalázzák, megverik vagy kivégzik a szökevényt. „Éhezni, hazudni, lopni tanultam meg ott” mondja az egyik filmszereplő, összefoglalva ezzel egy korszak háromparancsolatát. A vetítés után Stark Tamás történész helyezte történelmi összefüggések közé a filmen látottakat. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa 1985 óta foglalkozik a Szovjetunióba „került” magyarok történetével. Magyarország második világháborús embervesztesége című, 1989-ben megjelent könyvében összegezte kutatásának tapasztalatait. „Mi volt ezeknek a deportálásoknak az oka?” kérdezte a közönségtől, majd válaszolt: a bosszúvágy (Molotov már 1942-ben kijelentette, ’43-ban megismételte: a háború után a magyarokat meg fogják büntetni), a megszállt területek pacifikálása, egy-egy táj néprajzi egységének a megbontása, a túszszedés, amivel zsarolni lehetett az ideiglenes magyar kormányt, végül a munkaerőigény; hiszen a háború és a sztálinizmus tisztogatásai következtében emberanyagra volt szüksége az emberfaló szovjet gazdaságnak - fejtette ki. Kérdésekre adott válaszában cáfolta azt a hiedelmet, mely szerint a magyarok jóvátételi munkán voltak a Szovjetunióban, majd Rákosi Mátyás - és a Helyreigazítás Sajnálatos okok miatt a Paksi Hírnök második számában elírás történt. A „Döntött a képviselőtestület a költségvetési tervezetről” című írás 8. magyar kommunista párt - szerepéről beszélt. Rákosi Mátyás a hadifoglyokat fasisztáknak tekintette, de az 1947-es választásokra készülve mint hadifogoly-szabadító tündökölt. ’47 májusában, előre megírt forgatókönyv szerint száztagú asszonyküldöttség járt nála azért, hogy Sztálinnál járjon közben a hadifoglyok hazaengedése miatt. Levelére egy héten belül(l) megérkezett a kedvező válasz a népek nagy vezérétől és valóban: haza is engedtek egy csoportot. A többiek azonban maradtak. (A beszélgetés egyik hozzászólója magyarul és oroszul idézte - a barátsági szerződés megkötésére utalva - a lágerükben elhelyezett feliratot: „Éljen a szovjetmagyar barátság!”, majd megkérdezte, miként annak idején, ott őrzőjétől: milyen barátság az, ahol a barátokat farkaskutyákkal őrzik? („Sokáig hátranéztem még itthon is, őriznek-e?” - emlékezett más a szabadulása utáni időkre.) Sára Sándor tíz évvel ezelőtt azzal az elhatározással kezdett munkához, hogy forgat majd egy másfél órás dokumentumfilmet a második magyar hadsereg pusztulásáról. Aztán úgy érezte, nem lehet kitérni a feladat elől: egyik téma hozta a másikat és kötelességének tartotta, hogy filmen rögzítse, amit arról a korról megtudott. Elkészült a Pergőtűz (előzetes letiltás után csak néhány napig vetítették egy kis moziban), a Krónika (huszonöt részes tévéváltozatát a 17. rész után leparancsolták a képernyőről), az Asszonyok a lágerekben és az amerikai, francia hadifogságról szóló filmje, a Lefegyverzett ellenséges erők. „Történelemórákon kellene vetíteni” - mondta ’89-ben a filmszemle zsűrijének politológus tagja a Csonka Beregről. Vajon hány történelemórán mutatták be azóta? GUTÁI ISTVÁN bekezdésében a Német Nemzetiségi Szövetség nem 5 ezer, hanem 85 ezer forint támogatásban részesült. A szerkesztőség egyaránt elnézést kér a Német Nemzetiségi Szövetségtől és az olvasóktól. tő tábort látott.” A vetítés megkezdése előtt Kanczler Eszter gimnáziumi tanuló mondta el Gyóni Géza: Csak egy éjszakára című versét. (A költő hadifogolytá-Mostoha „édes” anyanyelvűnk (Folytatás az 1. oldalról.) A „Barbi”-reklámról is csupán nyelvi kifogásaimat mondom el: (noha azt is szóvá tehetném, hogy etikátlan egy ezresekbe kerülő játék reklámozása olyan országban, ahol idestova a mindennapi kenyér és tej lesz az „ábrándkép” soksok gyermek számára; egy olyan országban, amelyben a lakosságról hetente újabb és újabb bőrt húznak le); szóval csupán a reklám majomkodó, a magyar nyelv hanglejtésétől idegen hanghordozását kifogásolom. Tisztelt Olvasó! Ezek a gondolatok foglalkoztattak mostanában, a magyar nyelv hete közeledtén, ha azt a szót hallottam: anyanyelv. Tanári hivatásom akarva-akaratlanul nyelvművelővé avatott. A nyelvművelő, mint írtam, a maga módján orvos. Munkájához tudnia kell, hogy a nyelv a lélek tükre. („Szólalj meg, s megmondom, ki vagy” - szoktam mondani tanítványaimnak.) A „nyelv orvosa” éppúgy nem érheti be a „tünetek” kezelésével, ahogy a valódi orvos a láz csillapításával. A „kórokozót” a lélekben, a nemzet lelkében kell keresnie. De mit kezdjen a nyelvész egy önmagát kereső, zavarodott nemzet leikével? GÁLOSI JÁNOS
