Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-12-18 / 22. szám
PAKSI HÍRNÖK 10 1991. december 18. ID. GÁRDÁI GYÖRGY HADIKARÁCSONY 1944. karácsonya Rákosszentmihályon érte a 10. gyaloghadosztály parancsnokságát. A II. magyar hadsereg, melyhez a IV. hadtest is tartozott, a 10., 11,12. könnyűhadosztályból állt; tagjai somogyi, tolnai és baranyai gyerekek voltak. A nagy visszavonulás alaposan megtépázta hadtestünket. Az 1920-21-es korosztály nem szerelhetett le, mert közbejött a német megszállás és német követelésre a IV. hadtest maradékából egy újabb gyaloghadosztályt kellett összeállítani. Jómagam, mint rádiótávírász a hadosztályparancsnoksághoz voltam beosztva. Köztudott, hogy a hadvezetés a híradósokon keresztül bonyolódik, ennek következtében a híradós katona mindenről tud. Tudtuk, hogy vesztettünk. Mi paksiak tudtuk, hogy Gödöllőn elesett V. Kovács Pál, a többgyerekes paksi postás, hogy Csömörön elesett a paksi Gutermuth bognár és sok-sok somogyi baka, tolnai tüzér és baranyai sváb nem látja többé szülőföldjét és szeretteit. Tudtuk, hogy december Tjén elesett Paks. Felszabadult! De hogyan? Lesz-e hova hazamenni? Ha megmaradunk egyáltalán. Tudtuk, hogy a szovjet és a román hadsereg Budapestet körülvevő harapófogója előbbutóbb összeér és akkor mi lesz velünk? Ilyen előzmények után vártuk a karácsonyt, a szeretet és a család ünnepét. A hadosztály őrszázadában szolgált a paksi Tóth szabómester, karácsony délelőttjén találkoztam vele.- Te Gyuri, tegnap voltam egy helyen, príma györkönyi bort ittam és beszéltem egy öregasszonnyal, aki györkönyi, ő mondta: a paksiakat küldjem hozzá - újságolta és megadta a címet. Gangl Ádival kerestük fel. Bemutatkoztunk. A néni a Gangl-családot ismerte, de a Gárdái nevet nem. Elmondtam, hogy nevem magyarosított név, anyám Klein Katalin. Erre a néni körülcsókolt:- Te vagy az, Ádika?! (engem a családban Ádinak hívtak.) Ez a fogadtatás nagyon meglepett, ezért megkérdeztem:- A néni kicsoda?- Hát a Schal Zsuzsi néni vagyok, aki anyáddal együtt tanult varrni lánykorában! (Zsuzsi néni később diakonissza nővér lett és valamelyik híres magyar írót - talán Molnár Ferencet - ápolta az író haláláig, amiért nagyobb összeget örökölt, abból vett házat Rákosszentmihályon és férjhez ment egy postáshoz, akinek volt egy velem egyidős katona fia, róla azonban semmit sem tudtak: él-e, hal-e? A néni ezért minden magyar katonát istápolt, főleg a paksiakat.) Bennünket is meghívott szentesti vacsorára. Hajói emlékszem, azon a napon zárult be az ostromgyűrű és sor került az utolsó vételezésre. Én is vételeztem a rajom részére. Fejenként - kilencen - egy darab kenyeret és fél kiló margarint kaptunk. Azzal kellett kihúzni negyven napig, az ostrom végéig. Délelőtt szólt zászlóaljparancsnokunk, dr. Gurzói Emil alezredes, hogy adományokat kaptunk karácsonyra, amiket este, ünnepség keretében fognak kiosztani.- Jó lenne, ha valamilyen kis műsort állítanál össze - mondja. Valaki lopott a parkból egy szép ezüstfenyőt, gyertya is került valahonnan a fára, krepp-papírból díszek is, az adományokból csomagok is a fa alá, csak műsor nem volt még. Igaz, az arcvonalból egész nap bömbölt a ruszkik felerősített gramofonján Karádi Katalin hangja: „Hiába menekülsz, hiába futsz...” De műsort is hozott a Jézuska! Talán az egyetlen volt, amit tényleg a Jézuska hozott. Nem készültünk ugyanis semmivel. A megnyitót alezredesünk mondta, az ő felesége volt az angyalka, ő osztotta a csomagokat. Krisztus urunknak áldott születésén nem énekeltük el a „Mennyből az angyalt”. Egy nagyatádi bajtársunk, akinek szép hangja volt, elsővilágháborús dalokat énekelt. Ahogy ránéztem a csüggedt, síró katonákra, eszembe jutott a Visztula partján fekvő Premysl vára, ahol Gyóni Géza az ostrom alatt írta „Csak egy éjszakára” című versét. Fölálltam és elmondtam. Sokat szavaltam életemben, de annyira szívből még soha. Nem volt beprogramozva, de a szavalat után valaki elkezdte énekelni a somogyiak „himnuszáf’: „Somogy megye kellős közepében Van egy kicsi fatornyos falu...” Nem beszéltek össze, de lassanként mindenki énekelte: „Minden férfi elment onnan régen, Az asszonyok csendben sírnak ott.” A csomagosztásnál én is kaptam egy báránybéléses bekecset, abban jöttem haza. Az ünnepség után ki-ki a szállására ballagott, mi Gangl Ádival Schal Zsuzsi nénihez mentünk vacsorára. Szinte szégyenkezve ettük a györkönyi libasültet, libamájat, a vékony margarinos kenyerüket eszegető bajtársainkra gondolva. Akkor még nem sejtettük Ádival, akivel már elemi iskolába is együtt jártunk, hogy az a karácsonyi vacsora lesz utolsó közös vacsoránk: nemsokára Budán, a Rózsadombon elesett ő is. Halálunkig sajog az ő töviskoszorúja „A vád az volt ellenem, hogy alávaló a gondolkodásom. Vagyis az alávalókkal gondolkodom.” Brecht A fiatal rabbi, Jézus miért a szamarat választotta a jeruzsálemi bevonulás idején? Vajon, miért nem a felékszerezett tevét? A magyarázat egyszerű: a szegény Krisztus a szegények oldalán. Boff, a brazil érsek azt mondta Isten földi helytartójának: „Könnyű a Vatikán bearanyozott ablakából szemlélni Latin-Amerika nyomorát...” Nyíri Tamás pedig azt mondta: „Aki pap akar lenni az ne menjen a Vatikánba... Nem akarom látni - akarom? - a Szent Péter Bazilika mázsányi arannyal bevont kupoláját.” Istenünk van! Egy! A kereszténységet megteremtő ige: BÉKE LEGYEN! Isten létezik, hozzá szóltak a pireneusi barlangrajzok, a keleti agyagtáblák; róla szólt Asóka, Montezuma és Ehnaton; róla szóltak a párszik. Persze az ő nevét kisajátítva háborúk is kirobbantak. Ilyenkor szakad fel bennünk a kérdés: vajon a mi Istenünk? Vajon gyermekei szenvedését látva mit érez? Annak, aki a békességet hozta el és kívánta bennünk, annak bizonyosan fáj, mint ahogy a mi szívünkben is ott sajog halálunkig az ő fiának töviskoszorúja. A fiú, aki lassan kétezer éve, hogy eljött az emberek közé, karácsony este újra és újra megszületik a keresztény világ lelkében. Valóban, amíg van emberi arcunk, halhatatlan; vele újraszületik bennünk amire vágyunk: a jóság, az egymás iránt érzett tisztelet, a szerelem, a béke. Nem Lao-ce, nem Dzsuang-szi, nem Mohamed vagy Jahve, hanem JÉZUS. Minden tanítást minden emberségre intő törekvést meg lehet gyalázni, tönkre lehet tenni. A kereszténység százados tanai azonban nagyon is időtállónak bizonyulnak. Nem titok ez a titok: emberközeli, emberarcú vallás. Igen, nem feltétlenül a misztériummá emelt kisgyermek, hanem a történelmi ember is, a harmincéves fiatalember, aki bátor volt ledönteni a templom lépcsőiről a pénzváltók asztalait, akinek volt ereje szeretni Mária Magdolnát. Isten hozott mindannyiunkat, a fiú megszületett! Mi, „koldus-gazdagok és gazdag-szegények” egymásért, Őérte mondjunk imát... Boldog karácsonyt, barátaim! SZARKA JÓZSEF
