Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-12-18 / 22. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. december 18.---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------HANS CHRISTIAN ANDERSEN: A kis gyufaárus lány S_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________J Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett: az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőit és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor - s ahogy egy arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány. Mezítláb járta hát az utcákat és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle és alamizsnát se adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább, szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele. Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, Szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében. Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az Isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket. Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlen egy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de ebben a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszegletben egy gyufacsonkkal a kezében. Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővei letakart nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszaltszilvával meg almával töltött sültliba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sültliba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal. Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amit eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét hogy levegyen egyet de akkor megint kihúnyt a csepp láng és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezettrá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt egyszer azt mondta: „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé.” Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég-halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sültliba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó! És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy maraszsza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség. A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya, és sok-sok elégett gyufaszál.- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot. KUANG-CU A pacsirtáról és a békáról Volt egyszer egy béka-társadalom. Mély és sötét verem fenekén éltek, ahonnan semmit sem láttak a külvilágból. Egy zsarnok öreg béka uralkodott rajtuk, aki - meglehetősen kétes alapon - azt állította, hogy övé a verem és minden, ami csúszik, s mászik benne. A zsarnokot az ásóbékák tartották el. Éjjel-nappal túrták az iszapot, apró lárvákkal és kukacokkal hizlalták az öreget. Néhanapján egy különc pacsirta szállt a veremhez, és a kéklő magasságban látható csodálatos dolgokról énekelt: a Napról és a Holdról, szikrázó csillagokról, hófödte bércekről és termékeny völgyekről, zúgó tengerről és a végtelen mennyboltról. Az öreg béka meghagyta alattvalóinak, hogy figyeljenek jól a pacsirtára: nyomorúságos földi pályafutásuk után jutalomképpen a derék békák is felszállnak az égbe, amiről a madár énekel. Magában persze azt gondolta, hogy nincs eszénél ez a különös madár. Egyszer-kétszer sikerült félrevezetnie a béka-társadalmat Idővel azonban kiábrándultak a tündérmesékből, és meg voltak győződve, hogy a pacsirtának elment az esze. Néhány szabadgondolkodó béka pedig (ki a megmondhatója, hogy honnan kerültek oda?) felvilágosította őket: azért dicséri annyira a pacsirtát a ravasz öreg, hogy elterelje figyelmüket és megvigasztalja őket a mennyei élettel. Akadt azonban köztük filozófus-béka is. Azt bizonygatta, hogy nem egészen hazugság a pacsirta meséje. „És nem is ostobaság” - mondta a másik. „A maga furcsa módján arról a pompás világról énekel a pacsirta, amivé tehetjük ezt a vermet, ha összeszedjük az eszünket. A Nap és a Hold az a csodálatos megvilágítás, ami eloszlatja a homályt, amiben élünk. A végtelen ég tulajdonképpen egészséges szellőztetés, ami megszabadít az elhasznált és bűzös levegőtől. „Egy másik pedig hozzáfűzte, hogy amikor a mámorító égi repülésről beszél, tulajdonképpen felszabadult érzékeinek örömére gondol. A szabad szárnyalás a csillagok között pedig az a szabadság, melyet elnyerhetünk, ha lerázzuk vállunkról a zsarnok uralmát. Az ásóbékák másként kezdtek gondolkodni a pacsirtáról, s amikor elérkezett a forradalom, a pacsirta zászlaja alatt mentek a barikádokra. A zsarnokot megfosztották hatalmától, tündöklőén kivilágították és légkondicionálták a vermet. És nagyon sok örömet találtak felszabadult érzéki élvezeteikben. A pacsirta ezentúl is meg-meglátogatta a telepet, és tovább énekelt a Napról és a Holdról, a napsütésben csillogó hegyekről és dús völgyekről, a fenséges tengerről és a kéklő magasságról - amit most sem láttak a békák. „Talán mégis őrült ez a madár” - mondták a filozófus-békák. „Igazán nincs szükségünk rejtelmes énekére. És nagyon fárasztó is olyan elképzelésekre figyelni, amelyek - miután már megvalósultak - elveszítették jelentőségüket.” Egy szép napon aztán elfogták a pacsirtát és megölték. Eleinte nem is hiányzott senkinek. Később azonban mind többen emlékeztek vissza csodálatos énekére, mígnem újra megjelent egy pacsirta...
