Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-12-18 / 22. szám
1991. december 18. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Tambovban is haláltábor volt Vájer Mátyás visszaemlékezése 3. Van nekem egy névsorom, 130 név, dunakömlődi lakosok, fiatalok, s a II. világháborúban haltak meg katonaként, kitelepített, Oroszországba elhurcoltakként, és hát ismeretlen helyen eltűntekként. A legfontosabb feladatom most ezzel kapcsolatban, hogy Dunakömlőd polgárait úgy tudjam ezzel a szándékkal egységbe, összhangba kovácsolni, hogy ezt ne tekintsék csak a kitelepített németek emlékművének, hanem ez egy dunakömlődi emlékmű legyen. Tehát a legfontosabb dolgom az, hogy minden kömlődi lakost kellő módon kiértesítsek. S amenynyiben létezik olyan hozzátartozója, rokona, akik ismeretlen helyen katonaként, vagy akár polgári áldozatként haltak meg a II. világháborúban, az jelentkezzen, hogy az ő nevét is felírhassuk az emlékműre. Hiszen fontos, hogy a kömlődiek magukénak érezzék a kegyhelyet, ehhez persze az is kell, hogy akár jelképesen is, de ők is gyűjtsenek adományt a megvalósítására. A németek elég komoly összeget gyűjtöttek tudomásom szerint. Nagyon fontos dolgom lenne az is, hogy a kömlődi faluház építésének folytatását el tudjuk érni. Ez kb. 3-4 éve, nagyrészt az erőmű adományaiból és viszonylag kevés városi ráfordítással kezdődött. Építésére a múlt évben egy fillért sem kaptunk. Állagmegőrzésre egy bizonyos összeget a város biztosított. A faluház most úgy néz ki, mint egy műemlék, jövőre mindenképpen épülnie kell, természetesen a lehetséges mértékig és a lehetséges költségvetési részig. A faluházat igenis be kell fejezni, ha nem 1992-ben, akkor 1993-ban. S ezt az álláspontot igyekszem úgy képviselni, hogy a testület ezt magáénak érezze és elfogadja. A jövő év nagyon nehéz lesz, azért is, mert az egészségügy új felállásban fog működni, és nem egészen tudjuk, hogy ez miként lesz a legjobb. Meggyőződésem az, hogy az irány az kell, hogy legyen, miszerint a lakosságnak az ellátása jobban legyen biztosítva. Én úgy hiszem, hogy ebben az elképzelésben a központból érkező irányelvek jók és tényleg európaiak. Csak félő, hogy mi túl magyarosan fogjuk megvalósítani. Nyilván sok hibával fog ez indulni és döcög egy darabig. Azonban biztos, hogy az évek folyamán tisztességesen megoldódik a betegellátás is. Magasabb szinten, jobb formában és megnyugtatóbban, mint pillanatnyilag van.- Alpolgármester úr, köszönöm a beszélgetést boldog, kegyelemteljes karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok. H. NAGY JÚLIA Ide elég sokszor jöttek a tsz-szervezéskor. Egyszer a madocsai párttitkár jött. Azt mondja: „Tudja, miért jöttünk?” Levágja a papírjait az asztalra. „Azért jöttünk, mert máma maga beáll a tsz-be!” „Az nem olyan biztos” - mondom. „Először is: tudja mit mondok magának? A magyar ember, ha valahova bemegy, illedelmesen köszön és megmondja miért jött, akkor a házigazda tisztelettel fogadja.” „Mit gondol maga?!” „Ezt gondolom. Egyelőre én vagyok a házigazda.” Kíséret is volt vele, a halászati szövetkezettől vagy öten. Ültek, mint a megrögzöttek. Azt mondja erre a szervező: „Addig innen el nem megyünk, míg maga alá nem ír!” „Akkor itt alusznak. Viszek be az első szobába egy jó nyaláb szalmát, mert az ágyamba nem feküsznek bele.” „Azt szeretném én látni!” „Azt meg is láthatja.” Végül elmentek szépen haza. Később a segédei megdicsértek: „Matyi bácsi, mi akkor azt hittük, hogy magát rögtön elcipelik. Maga aztán megmondta neki!” A fiatalabb lányom akkor járt gimnáziumba. V. tanár hazaküldte egyszer, hogy addig ne menjen iskolába, amíg az apja alá nem ír. A kislány ott sírt a Kereszt utca sarkán, nem mert hazajönni, mert tudta, hogy engem így nem lehet befolyásolni. „Mondd meg V.-nek, hogy ehhez semmi köze. Majd én tudom, mikor állok be.” Aztán B-nek írtam alá. (A fiamat fölvette sofőrnek.) Nem lehetett mit csinálni. Akkor aztán rákezdte a hangosbemondó: „Ez a jómódú ember, így meg úgy, beállt, a tsz-be, mert látta, mi a jövő útja...” A vége az lett, hogy megválasztottak tsz-elnöknek. Tizenöt éven keresztül töltöttem be. Az életem nem volt gördülékeny. A trianoni béke után a szüleim fizették a hadikölcsönt. Az urak, akiknek sok földjük volt, eladták vagy kiosztották a proletároknak, a gazdák, akiknek nem volt annyi, adóba fizették a hadisarcot. Aztán jöttek a nehéz gazdasági évek. ’30-ban megnősültem, önálló gazda lettem, az apósom meghalt, az anyósom akkor halt meg, amikor kimentem a frontra; itthagytam három gyereket meg egy állapotos asszonyt Nagyon sokat dolgoztam életemben. Nem mondhatták rám, hogy kizsákmányoló voltam, magamat zsákmányoltam ki. Szerettem a földműves szakmát, most is nagyon szeretem, mert csodálatos a föld, színekben, ízekben; sok gazdagságot tud teremni a föld, ha szeretik. Mert a földet is úgy kell szeretni, mint az embertársunkat. Mert, aki nem szereti a szakmáját, az sose tud alkotni, mindig fárasztó lesz a munkája. Én szívesen fáradtam a szakmámban, most is szeretem. Ha csak egy mód van rá, ha egészségem engedi, csinálom. Voltak, akik megbecsültek a munkámért, voltak, akik nem. Igyekeztem az embereknek elégedettséget szerezni, habár ezt nem nyugtázták. A jó szónak kevés a követője. A rossz szónak rengeteg. Nyugdíjas életünkben megvolnánk, de hát elfogyott az erő, fiatal éveinket ott tönkretették; most örülünk a gyerekeinknek meg az unokáknak, meg annak, hogy büszkén nézhetek mindenkinek a szemébe. A pártba nem léptem be, pedig többször fölszólítottak. Azt mondtam: kommunista nem leszek sose, de szocialista vagyok mindenkor és az is maradok: senkiét nem bántottam soha, de a magaméból se engedtem. Most is ezt tartom. Nekem csak egy köpönyegem volt, de az sose volt kifordítva. En mindig nyugodtan feküdtem le tsz-elnök koromban is. Először jó volt az egyszerű parasztember elnöknek, hogy kitapossa az utat, utána azért egyesítették a tsz-eket, hogy a párt által oderőltetett vezetőknek nagyobb legyen a fizetésük meg a hatalmuk. Azt kérdeztem egyszer tőlük: „Mondjátok meg, ahol ezer létszámú tsz-tagság van, mikor találkozik az elnök az ezredik emberrel? Vagy az ezer hektáros területen az agronómus mikor jár be minden dűlőt? Ha a beosztottjai beszámolnak neki, biztos, hogy igazat mondanak? Azt mondja az írás: A béres nem gazda, a gazda nem béres. Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN Fiam, katonafiam! Elmondanám neked nagyfiam, milyen nagy dolog az, hogy téged ma eluihettelek, odaadhattalak. Igaz elvárták! Katona leszel, fiam. A te születésed nem volt olyan nagy esemény, mint tehetőséknél, de örültünk neked, hiszen szép kisfiú voltál. Azután hat hónapos lettél, amikor nagy esemény következett be az életedben, mert kaptál egy csecsemőszerepet egy filmben. A pénzért, amit kaptunk érte, egy szép, fehér zsákot vettünk, ami csinos és meleg volt csecsemőtestednek. Tíz hónapos voltál, amikor meghalt az apád, de akkor már nem csak te voltál árva, az öcséd is, akit magamban hordoztam. Tizenhárom hónaposon bátyja lettél az akkor született árvának. Hároméves korodban egyfulladási roham következtében - szerencsére csak rövid időre - beállt nálad a klinikai halál, de jó és ragaszkodó kezek viszszahoztak nekem és öcsédnek. A kórházban töltött idő után újra tanítottalak járni. Azután hatévesen azt mondták, többé már nem lesz gond az egészségeddel, rendben van minden. Rossz étvágyú, vézna gyerek voltál, de nőttél és fejlődtél. Zárkózott kis-felnőtté váltál és csak kevesen tudtak közel férkőzni hozzád. Láttam, valami nincs rendben, - „ne izgulj anyu, minden rendben” - mondtad. S aztán több hónapon keresztül futottunk, izgultunk, sírtunk, költöttünk, nyomoztunk s reménykedtünk, aztán bíztunk, nagyon bíztunk és sikerült. Nemcsak itt vagy nekünk, de besoroztak és mivel ők, hát te is úgy döntöttél; katona leszel, fiam. Elvittelek, hiszen így akartad: hát legyen így! Kívánom neked, élj úgy, mint bárki hozzád hasonló korú fiatal, és többé csak jövőd legyen. Múltad nincs fiam, katonafiam. -hj-
