Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-12-04 / 21. szám

1991. december 4. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Tambovban is haláltábor volt Vájer Mátyás visszaemlékezése 2. Ezerötszázan jártunk ki az építkezésre a lá­gerből; akkora terület volt az, mint itt az atom-la­kótelep. Egy alkalommal egy szerencsétlen ha­difogoly elhúzódott a martinkemencék közelé­be melegedni és ott elaludt. Amikor ellenőrizték a katonák a létszámot, kiderült, hogy egy ember hiányzik. Meg voltunk izzadva, mert azelőtt nemrég jött egy szerelvény tégla és azt ki kellett rakni, addig nem mehettünk be. (Az oroszok szi­gorúan büntették, ha egy éjszaka vagy huszon­négy óra alatt a szerelvényt nem rakatták ki. Ak­kor a felelős vezető sittre került. Nem törődtek azzal se, ha minden tégla összetörött, de a va­gonnak üresnek kellett lenni.) kimelegedtem a téglarakásban és amíg vártunk hiányzó tár­sunkra, megfáztam. Bekerültem az ambulan­ciára, ahol egy német orvos volt az ügyeletes. Rámnézett: „Du kannst sprechen deutsch?” „Ja” - mondtam. „Hol szerezted ezt a lázat?” (Tüdőgyulladást kaptam.) Mondom: itt meg itt. „Legyél nyugodt, meggyógyítalak. Van még pe­nicillinem.” Valóban meggyógyultam. Az orvos benntartott. Nagyon jó belgyógyász volt, az oro­szok bíztak benne. Azt mondta: „Te leszel majd a csicskásom. Nem engedlek ki a télen dolgozni, hátha újra visszaesel. Addig itt tartalak, amíg tudlak.” Vissza is tartott egészen tavaszig. Ak­kor másik brigádba kerültem. Abban nem volt sok magyar, inkább németek voltak többség­ben. Később egy följavító lágerbe vittekjó néhá­­nyunkat, ott találkoztam újra a német orvossal. Sohase felejtem el a nevét, Reclávnak hívták. Kelet-poroszországi német volt, ott éltek a szü­lei, egy orvosdinasztia. Az apja, a nagyapja, a nagybátyja is orvos volt. Amikor meglátott, azt mondta: „Hála Isten, hogy jött egy németül tudó magyar is!” Azt kérdezte tőlem, milyen beosz­tásba akarok menni: konyhára vagy kenyérvá­gónak? (Ez főállás volt, mert a kenyérvágónak mindig volt ennivalója.) „Sehova se akarok menni, haza akarok menni!” - mondtam. (Rá­jöttem ugyanis: akik bírják a munkát, azokat nem küldik haza, csak azokat, akik legyöngül­tek és nincs remény, hogy följavuljanak. „Meg­értelek” - mondta az orvos. „Jól van, de majd én mondom meg, meddig lehet elmenni” - tette hozzá. (Tudatosan le akartam gyöngíteni ma­gam, hogy úgy hazakerülhessek.) Volt néhányszor komissió. Ezt orosz tisztior­vosok végezték. Csodálkoztak rajta, hogy én nem javulok. A német orvos mindig kimagya­rázta valahogy az állapotom okát. Aztán betet­tek a hazafelé induló transzportba. ’47 júniusában jöttünk el a lágerből, a vasút­állomáson megvizsgáltak bennünket, megkap­tuk a dokumentumokat, megnézték, van-e ná­lunk valamilyen titkos irat; aztán be a vagonba. Paksi nem jött velem. Előtte már jöttek haza, azokkal Debrecenben találkoztam. Csapnál nagy gyűjtőtábor volt. Amikor átjöttünk a határ­állomáson, kint a puszta pályán megállt a vonat. Igazoltattak mindenkit: az anyja nevét, az apja nevét kérdezték, a töltés oldalában ellenőrizték a létszámot azért, hogy orosz nem szökik-e át. Ezután beszálltunk, a záhonyi lágerbe katonai fegyelem alatt, farkaskutyákkal, német katona­zenekarral kísértek be bennünket. (Az SS-kato­­nákat kétszeres, sűrű drótkerítés mögött őriz­ték. Olyan magas volt az a kerítés, mint a villany­­oszlopok.) Tizennégy napig voltunk karantén­ban. Találkoztam ott paksival, Kern Józsefnek hívják, a Vörösmarty utcában lakik. Vele üzen­tem haza. Egy másik társamtól én hoztam üze­netet, amikor jöhettem. „Matyi, mondd meg a fe­leségemnek, itt vagyok vizsgálat alatt.” (Mert egy aknaszilánk a hóna alá vágódott és azt hit­ték az oroszok, hogy az SS-tetoválást akarta el­tüntetni.) Záhonyban, amikor elengedtek bennünket, egy orosz tiszt, tolmács által beszédet mondott: „Ti most elmentek haza családotokhoz, boldo­gan fogtok élni a demokratikus, felszabadított Magyarországon.” Azt gondoltam magamban: ha ez az ember egész életében hazudott is, csak most ne hazudjon. Sajnos, nem így lett. Sorsom ebben a demokratikusnak mondott országban nem alakult jól. Amikor hazakerültem, szüléi­mét már üldözték. Azt mondták azért, mert apám cselédet is tartott annak idején: „Miért nem ő munkálja a földet, miért nem adja ki felé­ből?” Hiába mondta az apám: cukorbeteg va­gyok, le akarják venni a lábamat, hogy munkál­hatnám így a földet? (Apám azt tanácsolta a fe­leségemnek, amikor elmentem a frontra: adj el mindent, add ki a földet bérbe, törődj a gyere­kekkel, építsd föl a házat. Úgy is lett. Mire ideér­tek az oroszok, készen volt ez a ház. Ami meg­maradt, mindent elvittek. Apám a présházba ra­katta el a kocsit, a gazdasági felszereléseket. Az oroszok azt is föltörték, de a fölszerelést nem ők, hanem az itteni oroszok hordták szét. Másom nem maradt, mint a sógorom pincéjében négy hektó borom, azt eladtam. (Volt Pesten egy öreg, akinek borkimérése volt. „Fiam, tetőled megveszem a bort a legmagasabb áron.”) Azon vettem két borjút, megnőttek, azokkal kezdtem szántani megint. Amikor megjöttem, apám kiadta a jussunkat 19 holdon gazdálkod­tam. Utána jött a beszolgáltatás, a békekölcsön­jegyzés. Behivatott egyszer a tanácselnökasz­­szony, egy katonatiszttel akartak rávenni a jegy­zésre engem is, akárcsak több jobbmódú em­bert. Nem engedtek haza bennünket, ott vol­tunk bezárva két éjszaka. Mint a gettóban. Ki­hallgattak bennünket, ha valaki nem jegyzett, vissza a tanácsterembe. Ott gondolkodtam, gondolkodtam a dolgon és, amikor legköze­lebb hivatott, azt mondta: „Na meggondolta?” „Meg” - mondtam. „Annyi békekölcsönt jegy­zek, hogy annyit senki sejegyez.” „No?! Ilyen jól meggondolta?” „Ilyen jól.” Öt évig voltam hadi­fogságban, ott dolgoztam és nem kaptam sem­mi fizetést. Hajtsák be az oroszokon.” „A büdös erre meg arra...” - kikelt magából. „Majd lesz magára gondom!” Lett is neki. Mindig küldtek ide rendőröket ke­resni a hibát. Nem volt tele a hordó vízzel (nem­rég csépeltünk akkor), meg kifolyt a trágyalé az utcára. (Feketekávé nem folyhat ki a paraszt­házból nem igaz?) Mondom a rendőrnek: „Néz­ze el, ne jelentsen föl. Legyen tekintettel leg­alább a gyerekekre.” „Jól van, elnézem” - mondta. Megnyugodtam, amikor elment: na, ez egy becsületes ember. Mégis följelentett. Nemsoká­ra megkaptam a hivatalos papírt: tűzrendészeti kihágás, meg nem tudom micsoda miatt meg­büntettek ötezer forintra. Nagy pénz volt az ak­kor! Nagyon nagy. Honnét volna énnekem öt­ezer forintom? Az öcsém ügyvéd volt. Mondom neki: megföllebbezzük. Úgy is lett. Megfölleb­­beztük Szekszárdra. Jött a végzés: fölemelték a büntetést tízezer forintra. Azt írták: föllebbezés­­nek a helye a Legfelsőbb Bíróságon van. Mond­tam az öcsémnek: megföllebbezzük! Erre a Legfölsőbb Bíróság leszállította a büntetést öt­száz forintra vagy tíznapi elzárásra. (A fellebbe­zésbe bele volt írva öt év hadifogság, a gyere­kek...) Ismerősöm volt az akkori bírónőnek a férje, együtt jártam vele iskolába. Azt mondja nekem: „Matyi! Csak nem töltőd le?” Mondom: „De. Mert most nincs olyan világ, hogy én ötven fo­rintot tudnék keresni egy nap.” A feleségem sírt, a rokonok össze akarták ad­ni a pénzt: „Csak nem teszed ezt meg?!” „Nem az én szégyenem” - feleltem. „Nem tettem én semmi vétket.” Kijön a rendőr egyszer hozzám, egy februári napon, söprűnek való cirkot tisztí­tottam éppen az istállóban. Azt mondja: „Vájer bácsi, magáért jöttem.” „Énértem?” „Le kell ülni azt a...tíz napot De én nem kísérem magát végig az utcán, majd maga bejön egyedül.” „Jól van. Menjen csak vissza, mindjárt megyek én is.” Megvolt még a rossz hadifogoly-kabátom, ami­ben megjöttem. Azt ráterítettem a vállaltira és bementem a rendőrségre. Odaálltam eléjük: „Megjöttem.” „Hát tényleg le akarja ülni?” „Le! Le akarom.” „Hát jól van. Nem lesz olyan szigo­rú, lesz egy külön zárkája, behozhatják a gyere­kek a reggelit, az ebédet.” Később megkérdezi a rendőr: „Ért a borhoz?” „Értek.” „Le kellene fej­teni a bort.” (A rendőrségnek volt akkor saját kantinja.) „Lefejtem.” (Lefejtettem nekik a bort) „Menjen haza. Majd estére bejön.” Meglátott egyszer a beszolgáltatási hivatal embere, Sz. Ott ácsorogtam a rendőrség udvarán. Azt kér­dezte suttogva: „Csak nem a beszolgáltatás miatt vagy itt?” (A beszolgáltatás miatt is be akartak zárni, de én mindent beadtam. Megvolt adva nekik, hogy hány embert kell följelenteni a beszolgáltatás elmaradása miatt. Azt mondtam a feleségemnek: „Börtöntöltelék nem akarok lenni, inkább éhezünk, de mindent beadunk.”) Még fát is vágtam a rendőröknek. Volt bent velem egy madocsai ember, őt azért zárták be, mert a rögtönzött repülőtéren körösztülhajtott a kocsijával. Azt mondta: „Bolond maga, hogy ennyit dolgozik? Nem dolgozik otthon eleget, még ezeknek is?” Letöltöttem az időt. (Folytatjuk) Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents