Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-11-06 / 19. szám

1991. november 6. 9 PAKSI HÍRNÖK Novemberi gyertyafényben Ha az emberi gondolkodás alapelemeit igyekszünk megragad­ni, a két legjellemzőbb eszme, mely mindig feltűnik a bölcselet tör­ténetében, meghatározva annak irányát és törekvéseit: a kezdet és a vég. Honnan jöttünk és hová jutunk? Ezzel a két kérdéssel minden ember szembesül élete egy-egy szakaszában. A válasz sokféle le­het, különböző. A mi feleletünk során egy híd íveinek körvonalai bontakoznak ki, mely harmonikus mozdulattal fogja egybe a kez­det és a befejezés pontjait. Születés és halál kiegészítik egymást, s emberi léptékkel bármily fájdalmasan és tragikusan éljük is át az elmúlást, tudatunk peremén azért mindig felfénylik a tragikumot átvilágító transzcendencia; a holtak emlékét idézve az élettovább­­folytathatóságának tudatát is idézzük, magától értetődő termé­szetességgel szólítve a mi nyelvünkön kedves eltávozottjainkat. S ők itt maradnak életünkben, mintegy annak bizonyságaképp, hogy a halál nem a teljes, a lezárt, a befejezett állapot tükörképe, hanem egyfajta új életforma kezdete, amelynek sajátos „átjárása” van, s amelyet a nyelv eszközeivel is át tudunk világítani, legalább­is az imádság szavaival bejárhatóvá tehetünk. Az elmúlás ténye gyakran zárttá és önössé teszi a túlélőket. Úgy érezzük, amikor elveszítünk valakit, aki számunkra nagyon ked­ves volt, önmagunkból is elveszítünk valamit, talán életünk, sze­mélyiségünk fontosabb, értékesebb elemét. Holott azt a készsé­get kellene még alaposabban kifejlesztenünk magunkban, hogy a holtak a mi személyiségünket, a mi létünket gazdagítják, hiszen velük lesz teljesebb a személyes és a kollektív emlékezet. Gyújtsd meg az emlékezés gyertyáját és figyeld a lángot. Fölfelé törekszik, végpontja a magasságok felé mutat. Az etruszkok vidá­man temették el halottaikat mert pontosan tudták, hogy egy hite­lesebb és boldogabb létrend lesz osztályrészük. Másutt lekedve­­sebb használati eszközeiket temették melléjük, abban a biztos tu­datban, hogy új életre kelve tovább használják majd fegyvereiket, tovább örülnek kedves tárgyaiknak. A mi halottainknak nincsen szükségük a tárgyakra, csak a sza­vakra. A feledés végérvényességét áttörő ima szavaira. Meg kell tanulnunk értük imádkozni és nem a saját veszteségünket pana­szolni. Az ember egész életében arra törekszik, hogy kilépjen ön­magából. A halottakkal kapcsolatban is ki kell alakítanunk e ké­pességünket, mert ez taníthat meg igazán hitelesen élni, ez enged bepillantást abba a világrendbe, melyet a halál sötétje látszólag el­fed előlünk. November szürke hónap, mintha az,elmúlás üzenne benne. De a temetők, az emlékezés mécseseinek fénye életünket is bevilágít­hatja, s olyan utakat mutathat, amelyek eddig homályban marad­tak előttünk. Tévetegen, bizonytalanul, majd egyre biztonságo­sabban kell járnunk ezt az utat, mely eddig ismeretlen távlatok igézetét rejti. MÓRICZ ZSIGMOND Magyar fa sorsa Már a dme nagyon jól van választva, a Makkai Sándor köny­vének, mert az Ady életén s költészetének sorsán valóban a ma­gyar fa sorsát figyelhetjük. Mikor Slovenskóban j áriam, egy este egy társaságban együtt voltam egy úriemberrel, akinek én említettem, hogy a Makkai Sándor könyve megjelent s hogy igen szép. Másnap délután új­ra találkoztunk. Kiderült, hogy egész éjszaka nem aludt, a köny­vet megszerezte s végigolvasta és végigzokogta. Barátaink, akik reggel fölkeresték, ott találták a könyv fölött, zokogva. Mélyen meghatott. A könyv valóban nagyon szép, nagyon becses, szívből szívbe szól. De csak ott érzik az Ady-szenvedés, az Ady-fájdalom roppant mélységét és rettenetes tragikumát, ahol azoknak az időknek politikai bűneiért most lakóinak ma­gyarok, ártatlanok, vérzők. Idehaza senki se érezheti annyira a fajtafájást. Mit érezzen az a kegyelmes úr, akitől nem vett el Trianon semmit. Nem vette el tőle a március 15-ikét. Sem a valláserköl­csi, népnemzeti és honfi-hazafi szólásszabadságot. Az ilyen fel­léphet a szószékbe és leerkölcstelenezheti, lehazátlanbitangít­­hatja, leperverzerotikusistentelenrészegítheti a költőt. S csak az az egy fájdalma van, hogy állami nyugdíját nem veheti el. Mert ezeknek a hű, szilárd és boldog embereknek ez az első gondola­tuk: megölni azt aki nem az ő nótájukat fújja. Ha rajztanár, kido­batni a fővárossal, ha újságíró, kidobatni a szerkesztőjével, ha püspök, kidobatni híveivel. Szerencsére a magyar állja a verést. A legjellemzőbb magyar fa a diófa. Ezt sosem metszik. Zúzzák és törik. Ha nem terem, meg kell verni hosszú rudakkal s a fájó sebekből termő ágak hajtanak. így verik a magyarságot a Sors által rászabadított elemek és még a rossz gyermekek is. De a magyar fa egyre ősibb erővel sarjad.

Next

/
Thumbnails
Contents