Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-10-23 / 18. szám
1991. október 23. 9 PAKSI HÍRNÖK KONDOR BÉLA Október közepén - íme szennyes fehérben... Október közepén - íme szennyes fehérben, olvadó feketében, itt van a tél, vagy majd érkezik csukott hideggel, fagyott bimbókkal. És hullik a levél, bomlik és feltámad, erjedten részegül levében. Már híg lében élek elvadulva és feketén, mint egy csukott ablak; záros, meg nem nyitható. A kóborlások, a rossz szavak, szokások rothadt levélcsomói: olvadó, fehér, betelt. Másik mentségem, hogy a tél, a tél, a tél. Ijedelemmel vagy társ, ó, gyönyörűm! Enyém volt ócskaságod és tiéd az én csúfos, józan gyönyöröm! Ó, gyönyörűségem, fagyott, vak feleségem itt a tél, lucskos és enyém! Feketeségem. A változtatás fájdalmai mulatoznak Rajtunk. Gyerekész Ha szabályokat gyerek fogalmaz meg, az a másik gyerek számára sokkal érthetőbb, mint a felnőttek által kitalált szabályok. Felismervén ezt a jelenséget, magam is szó szerint megtanultam azokat a „bölcs” mondásokat, melyeket tanítványaim szóltak és a további években már így tanítottam következő osztályaimban. Jó példa erre, ami egy összefoglaló nyelvtanórán esett meg a második osztályban. A kérdésem így hangzott:- Miből tudjuk meg, hogy a szavak közepén a magánhangzókra mikor tegyünk ékezetet? A válasz:- A fülünk szól a kezünknek, hogy mikor kell hosszú ékezet. A későbbiek folyamán évről évre a kis másodikosaimat arra biztattam, hogy mondják ki tisztán a szavakat, amit leírtak, mert a fülünk szól a kezünknek, ha hosszú ékezet kell. És akkor Fehér Zoli megszólalt:- De, ha a fülünk nem szól a kezünknek, a kezünk húzza meg a fülünket! BANCSIK CSABÁNÉ „Aki a virágot szereti...” Valahol a Szovjetunióban, 1946 tavaszán. Gyönyörű, szép, napsütéses késő délután. Az építkezésen dolgozó hadifoglyok szemmel láthatóan élvezik a tavaszi napsütést. Nem csoda, hiszen a tél folyamán fáztak, dideregtek eleget. Jólesik az enyhe tavaszi meleg azért is, mert a napokban cserélték ki a téli melegebb gúnyájukat régi rongyokra. Elvették a köpenyt, téli sapkát, bakancsot. Adtak helyette rongyos nyári katonaruhát fatalpú vászoncipőt. Közeledik a napi munkaidő végét jelző kolompolás. Ilyenkor, aki teheti már lazít. Elég volt az egész napi fárasztó munkából. A munkahely egy hatalmas építkezés a (háború folyamán) harci események folytán lerombolt város körül. Szevasztopolt kétszer is pusztították. Az elsőt a németek végezték, de annál nagyobb volt a második, amikor a szovjet csapatok visszafoglalták. Északról a szovjet erők, délen a tenger. Tudták, hogy nincs esélyük a túlélésre. A hadifogság számukra a halált jelentette. Reménytelen volt a krimi tatár lakosság jövője is. Ők a német megszállást a szovjet elnyomás alóli felszabadításként élték át. Nagyon sokan kollaboráltak is a németekkel. A harcokat túlélők meg is bűnhődtek érte. Mint tudjuk, Sztálin a tatár lakosságot kitelepítette, szétszórta a Szovjetunióban. A szovjetek azt tervezték, hogy a hadifoglyokkal építtetik fel aváros közelében azt a lakótelepet, mely szállást ad a Szibériából és a Szovjetunió egyéb, a háború által kevésbé elnéptelenedett területeiről odatelepítendő lakosoknak. Az ő feladatuknak szánták az elpusztult város felépítését. Hadifoglyokkal a városban inkább csak romeltakarítást végeztettek, valamint a gyárak helyreállítását és üzembehelyezését. Ezen az építkezésen többségében magyar hadifoglyok dolgoznak. Mintegy másfél ezer. Románok is, németek is vannak. Az utóbbiakból csak egy szakasznyi. Az építkezés területe nincs szögesdróttal lekerítve. Egy szál kifeszített drót jelzi azt a határt, amelyen a hadifoglyok nem léphettek át. Ötvenszáz méterenként tábla is van magyar- román-német felirattal; „Állj, lövök!” Különösebb, szigorúbb őrzésre nincs szükség. A Krím-félsziget valójában sziget. A Fekete-tenger körülveszi és a kontinenssel csak egy híd köti össze. Azon pedig illetéktelen személynek átmenni nehezebb, mint „tevének a tű fokán”. A szökés reménytelen. Ezt tudják a foglyok is. Sokszor hallották: „Úgyis elfogunk és visszahozunk mindenkit, élve vagy halva.” A munkahelyeken nincs is nagy létszámú erős őrség. A mintegy kétezer fogolyra csak alig egy szakasznyi szovjet katona vigyáz. Elhelyezkedésük lazán, egymástól látótávolságra. A hadifoglyok nem tudják honnan figyelik őket. Egyedül az őrparancsnok mozog szabadon az egész területen. Fáradt, elgyötört fogoly ténfereg az építkezés félig kész épületei között. Fáradt a napi nehéz munka után. Láthatólag igyekszik a munkaidőből még hátralévő 10-15 percet lazsálni. Váratlanul szembe találja magát az őrparancsnokkal. Először megijed, mert az orosz őrmester embertelen magatartásáról, vadságáról hírhedt a foglyok között. De most mintha megváltozott volna. Szinte barátságosan hívja magához a ténfergő foglyot. Alig akar hinni a fülének. Az orosz nyelvet nem érti jól. Az őrparancsnok a tőle megszokott durva szidalmak helyett egy kissé távolabbi területre mutat, ahol már nyílnak a tavasz első virágai. Kéri, de ez egyúttal parancs is, hogy menjen oda és szedjen a virágokból. A fogoly, mikor megérti, hogy mit is kér tőle az orosz őrmester, láthatólag megörül a feladatnak. Talán arra is gondol egy pillanatra, hogy szolgálatáért kap egy sodrásra való mahorkát is. A parancsot teljesíti. Átlépi a tiltott terület határátjelző „Állj, lövök!” feliratú drótot. Odébb megy 15-20 lépést és háttal az őrparancsnoknak nyugodtan gyanútlanul tépegetni kezdi a virágot. Az őrparancsnok pedig céloz és lő. A dolog egyértelmű. A fogoly teteme a tiltott területen fekszik. Beszállítják a lágerbe. A kapu mellé a földre fektetik. Mellette egy táblán nagy betűkkel, hogy mindenki jól lássa: „így jár, aki szökni próbál!” Egy nyomorult, szegény hadifogollyal kevesebben vagyunk. Egy édesanya itthon már hiába várja haza szeretett fiát. De egy hős szovjet katonának a kitüntetése eggyel több. Hiszen megakadályozta egy veszélyes fasiszta ellenség szökését. ...rossz ember nem lehet.” (Talán mégsem mindig és mindenütt volt érvényes ez a szép verssor?) Emlékezett: HERNÁDI FERENC
