Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-10-23 / 18. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. október 23. Fájdalmaink Fényes ősz van: levelek hintáznak apró lebbenésekkel a fákon. Az elszakadás előtti gyötrődést érleli a délelőtt. A kórházi szoba ablakának napsütötte szárnyát behálózzák a lenge árnyékok. Szelíd fényekkel játszadozik a menni készülő, de még maradni bátor nyárutó; néha meg-megcsillan odakint valami a nyárból. Ezek a kései villanások nem hatolhatnak át az üvegtáblákon, mert a fehérfalakon belül elveszítette valódi jelentőségét a külvilág, elveszítette valódi jelentőségét a jelen. Az eltelt idő, a gyorsan múló - valamennyi történésével együtt - megáll az ágy fölött és súlyos csendbe vonja a csontsovány testet. A férfi mozdulatlanul fekszik, tekintetét a semmibe engedi távolodni, a sokszor kívánt nemlét határáig, egészen addig. Fájdalmat nem érez már. Fiomlokát nem árnyékolják mély ráncok, ágyhozkötöttségének évei alatt összezsugorodott a teste, az arca is. Kiugró járomcsontjára rátapadt megsárgult bőre, feszes ívet rajzolva füle vonaláig. Csak a váll hajlatában petyhüdt meg kissé a bőr, ott, ahol az infúzió csövét a nyaki érbe csatlakoztatták. A szörnyű belső pusztulás letörölte arcáról az egyszeri és megismételhetetlen vonásokat, helyette kíméletlenülfeltárta a csontozat anatómiai sajátosságait. A grecói arcból csak a szem színesedik a világra: hatalmassá kerekült lágykék virág. Néha becsukódik, néha kitárul, aszerint, ahogy a belső történések parancsolják. A fölé hajló arc hívására nem sugarasodik márki, nem beszél, nem kérés nem panaszkodik. A tehetetlenség dühe sem sötétíti mélyebbre, hiszen az elerőtlenedett test már nem követeli jogait. Az éhség és a szomjúság csillapíthatatlan maró kínja, a megfulladástól való félelem iszonyata megszűnt, fekete emlékképekké kövesedett: a megmaradás reményéért elszenvedett valamennyi gyötrelem hiábavaló immár. Anyagcserefolyamatát nem lehet többé a makacs életösztönökre bízni, béna nyelőcsövének dolgát végérvényesen átvette az egykedvűen csöpögő infúzió. Tekintete a fölé hajló arc hívására sem sugarasodik már ki. Néha egy kézszorításnyi időre kifényesedik még kissé a szivárványhártya, kitisztul, kitárul, konokul belekapaszkodik a másik szem íriszébe. Ez a tekintet a lélek megfeszített ereje, végső kísérlet az összetorlódott idő szétfeszítésére, kísérlet a soha ki nem mondható mélység megsejtetésére: üzenet és sugalmazás. ACSÁDI ROZÁLIA
