Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-10-23 / 18. szám
1991. október 23. 5 PAKSI HÍRNÖK KÖRKÉP ♦ PAKSI KÖRKÉP ♦ PAKSI KÖRKÉP ♦ PAKSI KÖRKÉP ♦ PAKSI (Kis)-piaci körkép Kínálatról, emberekről, hangulatokról... Ha péntek, akkor piac. Nemcsak a Villany utcai telepen, hanem a lakótelepi 10-es sz. ABC előtt is. Igaz, itt jóval kevesebb az árus, kisebb a tömeg: méreteit tekintve legfeljebb kisöccse lehetne a városbéli nagypiacnak. Ám ez utóbbival ellentétben minden hétköznapon üzemel, legalább néhány stand erejéig. Persze, azért a legforgalmasabb itt is a péntek, annak is a délutánja, amikor még a Villany utcából is feljönnek néhányan az el nem kelt áruval. Bármenynyire kicsi ez a kirakodóvásár, azért van itt szinte minden: márkás cigaretta és kávé, elegáns csomagolású luxusital, meghökkentően olcsó áron, edzőcipő és papucs, matricás póló és bélelt dzseki, műanyagjáték és cukorka, teflonserpenyő és bogrács, termelői bor és tengerimalac, no meg természetesen az elmaradhatatlan zöldség és gyümölcs... Az emberek jönnek-mennek, nézegetnek, meglehet nem is vásárolni indultak, csak éppen erre vezetett az útjuk. Ám, ha egyszer már erre jár valaki, ritkán siet tovább anélkül, hogy ne vetne egy-két pillantást a kiállított portékákra. A zöldségfélék közt teli kosarakat cipelő háziaszszonyok válogatnak szakértő szemmel. A kazettaárusnál Sas Józsi dalol önfeledten, már ahogy az egy rendes piacon lenni szokott. Gazdag a kínálat a legújabb könyvsikerekből, akad is érdeklődő, akárcsak a mintegy húsz méternyire posztoló konkurenciánál, ahol 50%-os engedménnyel árusítják az olvasnivalót. Itt kérdezősködöm a forgalom felől és hogy mit visznek leginkább.- Féláron még megveszik a könyveket ezek ráadásul népszerű, legfeljebb egy-két éves kiadványok. Legjobban a szakácskönyvek fogynak. Például ebből a gyerekeknek szólóból tízet is elvittek egy nap alatt. Na és persze a regényeket veszik - mutat az árus az asztal másik végére, ahol van krimi, szerelmi románc, s megtalálható az összes Ewing-ok története. Eközben éppen egy zord vásárló zsörtölődik mellettem: Na tessék, már a csapból is Dallas folyik.” A fiatalember szemmel láthatóan nem hazánkfia, nyelvünket is nehezen beszéli. Ponyváján ezernyi apróság. Legtöbben a csillogó-villogó karórák után érdeklődnek. Egy férfi már negyedórája győzködi az árust, hogy meg is venné az egyiket háromszázért, meg egy üveg hideg kóláért Nem tudom meg, hogy végződik az alku, mert egy fiatalos nő lép oda hozzám és diszkrét hangon megkérdezi, nincs-e szükségem jó minőségű, darabos (?) pamutzoknira. Válaszomba nem nyugszik bele azonnal, de azért nem is tolakodó. Csak teszi a dolgát. Pillanatokkal később már egy sátor előtt találom magamat, ahol mutatós gyerekholmit blúzokat, s egyéb ruhaneműt kínálnak. Néhány vásárlói gesztus után érdeklődöm az árustól: - Itt szokott csak árulni, vagy a nagypiacon is?- Mostanában már csak idejövök, április óta nem is voltam lenn. De most itt sincs forgalom. A mai nap egy nagy nulla, szinte semmit sem adtam el. Itt még igazi hangulat sincs! A sátorral átellenben szép ágyterítők és jó minőségű kozmetikai cikkek mellett ácsorog egy fiú. Társa, egy fiatal nő éppen most tér vissza a „felderítő úf’-ról: Megnéztem itt az illatszerboltban, 100 Fttal drágábban adják, ennek a dezodornak pedig még híre sincs sehol.” Amikor kérdezem, szívesen beszédbe elegyedik.- Bajáról jöttünk, de úgy látszik, feleslegesen.- Nem akadt vevő?- Délelőtt lenn voltunk a nagypiacon, de az is tragikus volt. Itt még igazi piaci hangulat sincs. Nem akarom megbántani a paksiakat, de még érdeklődni se tudnak - tisztelet a kivételnek -, csak lefitymálják az árut vagy rátaposnak a kirakott portékára. Pedig ez valóban jó minőségű darab, látja. Máshol nagyon keresik. Jó, ott sem vásárol mindenki, de azért mégis... Nem az a baj, hogy nem vesznek. Mondom: máshol sem vásárol mindenki, de legalább elbeszélgetünk, elviccelődünk egy-két szóval még az idegenekkel is. Nálunk alkudni is lehetne, de itt eszébe sem jut senkinek. Gondoltuk, itt a lakótelepen jobban élnek az emberek, akkor több lesz a vevő is. Egyébként a pénz és az ízlés nem mindig találkozik. Van, aki megcsodálja az ágytakarót, de öt méterre kikerül, s úgy susogja a másik fülébe; nézd milyen szép! Mások megnézik, aztán megkérdezik, hogy nincs-e nyuszikás vagy hupikék törpikés... A legtöbb ember mogorva. Szinte kellemetlenül érezzük magunkat, mintha valamiféle szendvicsemberek lennénk, akiket kiállítottak ide. Tudja, én magam is Paksról származom, de nem jönnék ide vissza semmi pénzért sem... Az idős nénikéket szinte már kivétel nélkül ismerem. ők nap mint nap itt ülnek egy kis almával, egy láda szőlővel, paradicsommal, hagymával.- Mi azért jövünk inkább ide, mert itt lakunk a közelben, és a lakótelepieknek sincs idejük mindig lemenni a másik piacra. Nekik is jobb, ha itt helyben tudnak vásárolni.- Mennyit tudnak eladni egy nap?- Hát nem sokat. Elhozunk a kertből ezt-azt, mert az a kis pénz is számít. Az egyik néni lábánál, a paprikahalom és az alma között egy pár férficipő található. Eladó az is, az uráé volt, olcsón adná... Az állatkereskedés ketrecei előtt tolonganak a gyerekek. Bébikorú aranyhörcsögök szundikálnak jóllakottan a forgácsban, 100 forintért bárki boldogíthatja velük otthon a családot. Az egyik sátor alatt ismerős arcot pillantok meg: az árusnak állandó standja van a Villany utcában.- Jaj, nehogy valami rosszat írjanak rólunk! - mondja aggodalmas mosollyal. Úgyis annyit kellett könyörögnünk, hogy itt maradhassunk. Télen rengeteget jártunk a polgármesteri hivatalba emiatt. Azt mondták, hogy nem lehet miattunk sétálni. Pedig azért látja, van hely, elfér itt mindenki.- És van vevő?- Pénteken már nemigen vesznek ruhafélét az emberek. Ez a konyhai nagybevásárlások ideje, de ha már kijöttem, maradok. Sokan még csak most fognak hazafelé jönni a munkából. Méterekkel távolabb újabb asztal, kopottabbnak tűnő ruhákkal, szerényebb árakkal, ám az érdeklődő mintha itt több lenne. Olyanok leszünk, mint a kannibálok Az árus szinte kérés nélkül is beszél. - Vasúti tiszt voltam, s most nyugdíjas koromra, amikor azt hittem, hogy végre megpihenhet egy kicsit az ember, muszáj itt árulnom, mert különben éhen döglök. A lakásom rezsije télen 5000 forint, a nyugdíjam meg hétezer. Nézze meg, kik árulnak itt legtöbben. Nyugdíjasok ülnek reggeltől estig a tűző napon azért, hogy eladhassanak egy kiló almát. Nehogy azt higgye, hogy én valami nagy kommunista voltam, sőt, én is a változásokra szavaztam, de most azt kell mondanom, hogy ez a rendszer még rosszabb, mint a régi volt. Az emberek rákényszerülnek arra, hogy egymást tapossák. Olyanok leszünk már, mint a kannibálok. Nem tudom, ezt megírja-e? De állítólag már szólásszabadság van, és mindenki elmondhatja a véleményét. Itt van a vásárcsarnok is, amit annyi pénzért megépítettek. Üres, nem megy be oda senki. Üzletbérletről meg a magamfajta nem is álmodhat, egy asztalkáért ötszáz forintot kellene fizetni. Volt már úgy, hogy egyetlen nadrágot adtam el egy nap, kétszázért. Hát akkor hogy mehetnék oda? Sokat tudnék panaszkodni, de minek? Ezeket a dolgokat maga is biztosan ismeri. Nem is igen tudok okos szóval búcsúzni az idős asszonytól, mielőtt kisétálok a kispiac hangos forgatagából. Hátam mögött szól a zene, folyik a vásár, s amint hazafele ballagok a parkon át, egyre csak ennek az utolsó árusnak a példázata jár az eszemben: „Tudja, olyan a világ, mint régen, gyermekkoromban a lepényevés. Valamikor még a vurstliba jártunk - olyan volt az, mint egy búcsú -, hát hoztak oda egy hatalmas lekváros lepényt, amibe ötvenfilléreseket sütöttek. Az akkor nagy pénz volt, egész napot dolgoztunk érte. No, azt a lepényt jó magasra fölakasztották, aztán ugráltak érte a gyerekek, kinek jut több belőle. Most épp így van. Mindenki törtet hogy a nagyobb konc neki jusson...” PÁPAI ESZTER
