Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)

1991-09-11 / 15. szám

1991. szeptember 11.

9

PAKSI HÍRNÖK

ACSÁDI ROZÁLIA

Virág voltam, madár lettem

Tarlón nyíltam, nyíltam réten szirmaimmal szél vitázott, anyám gyöngyének neveztek, apám kék virágnak látott.

Virág voltam, madár lettem, napszárnyúvá színesedtem, napszárnyúvá, libbenővé, szitakötőt kergetővé.

Virág voltam, madár lettem, szárnyaim feszültek égnek, hívtak hegyek, óriások, tornyos erdők megigéztek.

Néha fönt a hegymagasban anyám tekintése fénylett, s ráfestettem szép hajára a hófehér öregséget.

Szálltam anyám ablakára napvirágos délelőttön, felhők rajzolták az égre könnyűsurranású jöttöm.

Anyám ablakára szálltam, láttam kezében a csendet, azt vigyázta, azt becézte: ráhajolt és elmerengett.

Szemében a meleg bánat, pillantása apró lepke, lebbenése, illanása könnyű szárnyamat sebezte.

Nevetését kértem volna, hajához hajolni vágytam, simogatni apró arcát, örülni, hogy megtaláltam.

S nem hallotta meg a hangom, énekemet nem értette, amit látott nem volt az más, mint egy röpkeszárnyú fecske.

Hívtak hegyek, óriások, tornyos felhők megigéztek, virág voltam, madár lettem, szárnyim feszültek égnek.

Néha fönt a hegymagasban apám tekintése kéklett, s ráhintettem homlokára a megnövő messzeséget.

Szálltam apám ablakára, tűzpipacsos május fénylett, sziromlobogásos hajnal fésülte a mindenséget.

Apám ablakára szálltam, néztem földfekete arcát, árnyékok motoztak testén, kitakarták, betakarták.

Tekintete lázas csillag, szemében távoli rétek, madaras énekkel hívtam, madaras énekkel kértem.

Meg sem ismert, meg sem látott, meg se rezdült arcán arcom, szárnyaimmal verdesődtem, tudtam el kell végleg hagynom.

Pedig még maradtam volna, pedig vigasztalni jöttem, sötét kín gyötörte arcát, s bánat sötétlett fölöttem.

Tarlón nyíltam, nyíltam réten, árnyékommal szél vitázott, rámhajoltak apró titkok, rámfeszültek szörnyű átkok.

Virág voltam, madár lettem, napszárnyúvá színesedtem, napszárnyúvá, libbenővé, soha-vissza-nem-térővé.