Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-08-28 / 14. szám
1991. augusztus 28. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Visznek, de nem tudom, hova Szelp János visszaemlékezése II. Mindig éhesek voltunk. Az ember állandóan azt kereste, mit tud megenni. Egyszer találtam egy istállót. Volt benne egy ló. Nézem, mit eszik. Kukoricát meg szotyolatörmeléket. Gyerünk! Belemarékoltam az abrakba. Utána megmostam és megettem. A gyár egyik szögletében uborkát raktak el. Végre jóllakhatok uborkával, gondoltam. Csakhogy őr is volt ott. Sajnos, uborkát nem tudtam szerezni, de egy darab céklát sikerült. Meglógtam vele. Mire megsütöttem, odaért az őr, elvette tőlem, időközben leromlott az állapotom annyira, hogy ókás lettem. Elkerültem a kenyérszállítókhoz. Lapát- és villanyeleket kellett csinálnom. Egyszer megállt a kenyérszállító kocsi. Amíg elvezette az orosz a lovat, amit lehetett - törmeléket, morzsalékot - összekapartam, megraktam a kabát ujját (amit előtte elkötöttem dróttal, visszaért közben a kocsis, ütni kezdett az ostorral: hogy elvettem az ő ennivalóját. Jól elvert, az igaz, de legalább jóllaktam. Beszélgettem a lakatosműhelyben egy oroszszál. O is internált lehetett. Járt Magyarországon. „Sok ruszki szoldát meghalt ott” - mondta. „Nem vagytok jó emberek, de jó kolbászkát ettünk nálatok.” Ha a főnök észrevette, hogy beszélgetünk, azonnal ott termett és szétzavart bennünket. Biztos attól félt, hogy fölizgatjuk az oroszokat, ha megismerik, hogy milyen élet volt nálunk. Eleinte a németek nagyon nagy urak voltak a műhelyben. Mindenhol német volt a brigádvezető. Könnyebben szót értettek, mint mi, mert az orosz tisztek közül sokan tudtak németül. Amikor aztán megismerték a magyar munkaerőt, mindet leváltották. Mondta is nekem egy német: „Bolond vagy? Kapsz ekkora darab kenyeret - mutatta az ujját - és ekkora munkát kérnek tőled” - mutatta a karját. Ebben igaza volt, mert az oroszok a végtelenségig kihasználták az embert. Vasárnaponként nem dolgoztunk a műhelyekben. Pihenésképpen elvittek bennünket krumplit, uborkát, káposztát szedni. Egyik krumpliszedéskor jól megpakoltuk a nadrág szárát. Eljöttünk már vagy öt kilométert a láger felé, amikor vágtat ám utánunk a kolhozfőnök. Leugrik a lóról és elkezd ütni-vágni bennünket. „Lopjátok a kartocskát!” Mindenki kiengedte a nadrág szárából a krumplit, összejött két teherautóra való. (Voltunk a menetben körülbelül kétszázan.) Egyszer tudtam krumplit bevinni a lágerba, de azt ott megfőzni nem lehetett Kivittem a műhelybe. Volt mellette egy homokbánya, ott főztem meg. Az orosz már messziről leshette, amit csinálok, mert amikor készen lettem, elvette. „Egyen meg a fene benneteket, még ezt is elveszed tőlem?” A fogságban mindenki lopott és lopott Ott tanulta meg a magyar nép a lopást. Az egyik a malomban, a másik a vágóhídon, a harmadik a raktárban dolgozott. Ahhoz, hogy a lopott holmit valaki behozza a lágerbe, nagy ügyességre volt szükség. Motozás volt minden beérkezéskor. Az őr, amit megtalált elvette. Amelyik fogoly a malomban dolgozott, elkötötte az ing derekát és beleöntötte a lisztet amásik - egyszer ezt is láttam - vetkőzik, köti le a „csomagjáról” a marhanyelvet. O a vágóhídon dolgozott. Máskor megkérdezte tőlem az egyik fogoly, tudok-e klumpát csinálni. Olyan legyen a talpa, mint amilyenek a tolltokok volt gyerekkorunkban. „Minek az neked?” „Szappannak. Jó nagy legyen ám!” Megcsináltam, négy szappant tudott beletenni egyszerre. O a szappangyárban dolgozott. A szappant aztán eladta vagy elcserélte. Az udvar olyan tiszta volt, mintha ki lett volna irtva a gaz. Ha valaki meglátott egy szál füvet odament, kicsípte és megette. Ha ráértünk, ültünk az udvaron és beszélgettünk. „Te hova való vagy?” „Én Bács megyei.” A másik Pest megyei volt. A harmadik Tolna megyei. Felfigyeltem: Hová? „Tolna megyébe.” „Melyik község?” „Madocsa.” (Szabó Mihálynak hívták.) „Szervusz, haverom! Én meg paksi vagyok.” „Pest megyei vagyok” mondta valaki más alkalommal. „Hová?” „Géderlakra.” „Micsoda?!” Géderlak szomszéd község. így ismerkedtem meg egy év után a szomszéd falubeliekkel. Meghaltak sokan a lágerben is. Kivitték őket egy fáskamrába. (Ezt később tudtam meg.) Látom ám egyszer: hozzák a fáskamrából az emberdarabokat csákánnyal verték szét őket, aztán fölhányták a testrészeket az autóra, a latrina tartalmának a tetejére. Kéz, láb, más testrészek rá a trágyára és vitték a rakományt az Ob folyóba. Karácsonyra szereztünk valahonnan fenyőfát, színes papírokkal, rongyokkal feldíszítettük, körbeálltuk és elkezdtük énekelni a Mennyből az angyalt. Jöttek az oroszok, tetszett nekik, volt a tisztek között, aki behozta a családját is. Reggel négyig kellett énekelni a karácsonyi énekeket. 1947. június végére értem haza. Hazafelé már nyitott vagonokban jöttünk. Kaptunk hajdinakását, sűrűbb ételeket Aki mosogatásra vállalkozott, kapott még egy csajkával. Volt aki annyira bezabált, hogy ki is dobta magából az egyik állomáson, amit megevett. Szemtanúja voltam: odaszaladt egy tizennyolc éves forma orosz lány és fölette. Éheztek a civilek is. A határról a magyarok adtak be ennivalót: kosarakkal, tepsikben. De tudtuk, hogy vigyázni kell a hirtelen evéssel. Tudok olyan emberekről, aki meghaltak, mert teleették magukat. Decemberben volt az átvételünk. Átvizsgáltak bennünket, SS-tetoválást is kerestek. A tanácsházán kaptunk papírt és öt forintot. Budapesten a Nyugatiban hatalmas tömeg fogadta a vonatot Mindenki kereste a hozzátartozóját. „Nem tud az uramról?” „Nem látta a fiamat? Az is elmaradt.” „Hol van a férjem? Nem találkozott vele? Maga merre volt?” Pusztaszabolcson bejött a fülkébe Várhegyi Jóska, ő vasúti tiszt volt akkor. Megismert? „Honnan jössz? Csak nem Oroszországból?” Jó sokat időzött a vonat Pusztaszabolcson, bementünk a fodrászüzletbe. „Ezt az embert tegyék rendbe!” - mondta Jóska a borbélyoknak. Amikor megnyírtak, megborotváltak, fizetni akartam, de nem fogadták el. „így nem mehetsz haza” - mondta Jóska. „Kinek lehetne telefonálni, hogy értesítsék a szüléidét?” „Létezik még a Pesti Endre vaskereskedése? Ok szemben laktak velünk.” Jóska telefonált. Szüleim kijöttek elém az állomásra. Alig akarták elhinni, hogy megjöttem. Két levelet írtam a lágerből, de egyik se került haza. A tengeliciek hazaküldték azt a papírfecnit, amit az orosz annak idején összetépett, Édesapám összeragasztgatta és eljött utánam, Baján keresett, de kishíján őt is elvitték; alig tudott megszabadulni. Pálinkát adott az orosz őrnek, így sikerült. Már Debrecenben megmondták: aki beszél a hadifogságról, visszaviszik. Még a családnak se mertem beszélni. ’48-ban megnősültem, a feleségem sokáig nem hitte el, min mentünk keresztül. A kisebbik fiam se. Ezekről az élményekről nem szeretek beszélni. Nemcsak azért, mert tilos volt, hanem azért is, mert gyakran visszatér álmaimban a láger: jönnek értünk, üldöznek és elfognak bennünket. Mintha bűnözők lettünk volna, úgy kezeltek bennünket Sokáig el akartam menni a Szovjetunióba, látni azt a fejlődést amit itt annyi éven át hirdettek. De oda, ahol mi jártunk, úgyse vittek volna, a kirakatra meg nem voltam kíváncsi. Volt abból itthon is éppen elég. Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN FELHÍVÁS! A Paksi Hírnök teijesztési munkára munkatársakat keres. Jelentkezni lehet a polgármesteri hivatal 221-es irodájában. Részletes tájékoztatást a megbeszéléskor adunk.
