Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-08-14 / 13. szám
1991. augusztus 14. 13 PAKSI HÍRNÖK HITÜNK ÉS ÉLETÜNK „A megkínzottak pártját fogja és az ő oldalukra áll...” A názáreti Jézusban Isten maga tiltakozott az emberek megcsúfolásával szemben. Nem kívülről tette ezt, hanem belülről. Jézus egész élete hangtalan tiltakozás volt. Ez a tiltakozás azonban előbb-utóbb nyilvánvalóvá lett az emberek előtt, és ezért esztelennek nevezték és üldözni kezdték. O lett a megkínzott, a Szenvedő Krisztus. Mindezt nemcsak önmagam miatt, hanem mindnyájunkért vállalta, mert minden emberért lett emberré. Ezért minden megkínzott nevében tiltakozott és elválaszthatatlan, belső kapcsolatba lépett velük. Nem szüntette meg az emberi szenvedést, hanem megszentelte azt. Sokszor kérdezünk ilyeneket: Miért kell ennek így történnie? - Hogy engedheti meg az Isten mindezt a szerencsétlenséget, igazságtalanságot, betegséget és halált? Es ő csak azt mondja: ez a ti sorsotok, de magamra vállaltam. Együtt vagyok veletek. Közietek vagyok. Egyik egykori auschwitzi fogoly mondta nekem: Egy kihallgatás alkalmával két meglett férfit és egy fiatalt akasztottak fel. Mindannyiunknak néznünk kellett A férfiak gyorsan kimúltak, a fiatalember azonban sokáig kínlódott. Ekkor az egyik fogoly mögöttem halkan megkérdezte: Hol van az Isten? - Majd egy kis idő múlva újra megkérdezte: Most hol van az Isten? - Akkor ez a gondolatom támadt: - Itt van! Itt függ előttünk az akasztófán. Ahol egy embert megkínoztak, ott közvetlenül Istenre bukkanhatunk. Hiszen Isten tiltakozik ez ellen, mert maga is kitette magát az emberek támadásának. A megkínzottak pártját fogja és az ő oldalukra áll. Ahol ma a világon- egy embert igazságtalanul elítélnek, Ot ítélik el;- ahol egy embert nevetségessé tesznek, körülröhögnek, gúnyolnak vagy megvetnek, Őt vetik meg- ha egy embert megvernek vagy leköpnek, ez Őt éri;- ha egy embert ártatlanul börtönbe csuknak, kivallatnak, megkínoznak, ezt Ővele teszik!;- ha egy embert tönkretesznek, „kikészítenek”, méltóságában megaláznak - ez mind Ővele történik;- ha egy embert kitaszítanak a közösségből, ha hagyják, hogy a falakon kívül pusztuljon el, lassú nyomorúságban tönkremenjen, Őt magát taszítják ki, őt akarják megsemmisíteni... (Alfonz Schäfer: Hogyan feszítjük ma keresztre Jézust? 1976.180.) „Kell, hogy ott találják a város kapujában, a szegények között.” A lelkipásztorkodás, ha úgy tekintjük, mint a másik ember kísérését, akkor, amint átlép a mából a holnapba, messiási vonásokat mutat. Mert miről lehetne szó másról, mint hogy éppen azokban a nyitott döntési helyzetekben, amelyekkel a lelkipásztorkodás szembetalálkozik, helyet adjon Isten uralma betörésének, amely uralomban minden emberi fölszabadítás és megváltás gyökerezik. Ezért mindaz segít a lelkipásztori szolgálat megértésében, amit a bibliai hagyomány a Messiásról mondani tud. „Josua Ben Lévi rabbi találkozik Illés prófétával. Megkérdezi Illést: Mikor jön a Messiás?- Illés: Menj, kérdezd meg magad!- Josua: Hol találom?- Illés: Ott ül a város kapujában!- Josua: Miről ismerem meg?- Illés: A szegények között ül, sebekkel borítottam A többiek mind egyszerre veszik le minden sebükről a kötést, aztán újra bekötözik sebeiket. O azonban mindig egyszerre csak egy sebéről veszi le a kötést, s aztán rögtön be is köti újra. Ugyanis azt gondolja: Hátha szüksége lesz rám valakinek! Mindig készen kell lennem, hogy ne veszítsek el egyetlen pillanatot sem!” Ennek a Messiás-képnek a gyökerei messze visszanyúlnak az ószövetségi tradícióba. Miután megtapasztalták a száműzetés rettenetét és megtisztultak benne, már nem az égből várják a Messiást, hanem Júda legkisebb törzséből, ahol Sión lánya nehéz terhességgel hordja ki (Mik. 5, 2-4.), ő a fájdalmak férfia; ismeri a betegséget (íz. 53,3.). Ha a lelkipásztor Jézusnak, a Messiásnak a művét akarja gondozni, ezt nem teheti jó egészségben, az ég felhőiből vagy a templom lépcsőjének tetejéről. Kell, hogy ott találják a város kapujában, a szegények között; kell, hogy Liturgiailag nézve Nagyboldogasszony, vagyis Szűz Mária „elszenderülésének” és mennyei megdicsőülésének napja az egyház egyik legrégebbi ünnepe. A Szentírásban hiába keressük a Szűzanya életének végéről szóló szövegeket; erről ugyanis a Szenthagyomány emlékezik meg, főképpen Damaszkuszi Szent János leírása alapján: A Szent Szűz elszenderülésének napján az apostolok, akik az első pünkösd után a világ legkülönbözőbb részein hirdették az Evangéliumot, csodálatos módon összegyűltek Jeruzsálemben. Amikor együtt voltak, angyali jelenést láttak, s tanúi voltak annak, hogy a Szűzanya hogyan adta át szeplőtelen lelkét Istennek. Testét az apostolok a getszemáni kertbe vitték és sírboltba helyezték. Hámegossza velük „örömüket és reményüket szomorúságukat és félelmüket’ (Lelkipásztori Rendelkezés 1.). Mivel megosztja életüket hordozza azokat a sebeket is, amelyeket az élet üt. És neki is ugyanúgy kell törődnie a saját sebeivel, mint nekik magukéival. (Rolf Zerfass: A lelkipásztor, mint sebekkel borított orvos. 1984.19.) rom nap múltán üres sírboltot találtak, csak - miként az Úr Jézusnál is - azok a ruhadarabok voltak ott, melyekbe a testet göngyölték. A levegőt kellemes illat töltötte be. E csodálatos dolog láttán az apostolok kezdettől fogva hitték, hogy az Úr Jézus megőrizte az enyészettől édesanyja testét Magyar viszonylatban különös jelentőséget kap az ünnep, amiért Szent István ezen a napon ajánlotta fel az országot a Boldogságos Szűznek, Magyarok Nagyasszonyának. „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk! Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk! Magyarországról, édes hazánkról, Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!” Ünnepnaptár Augusztus 15. Nagyboldogasszony
